- Jó reggelt - motyogta álmosan.
- Ennél jobb már nem lehet - mondtam.
- Fogadjunk, hogy szebbé tudom tenni? - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében. Közelebb hajolt, majd lágyan megcsókolt.
- Igazad van. Most tökéletes minden.
Arcomat megint mellkasába fúrtam.
- Én is szívesen feküdnék még így, de ha jól hallom, a fiúk kint már törnek-zúznak. Körülbelül két percünk van, míg ránk nem rontanak.
- Ez pont elég arra, hogy fölöltözzünk - mondtam, majd kimásztam az "ágyunkból" és a ruháim után nyúltam. Nem kértem JR-tól, hogy forduljon el, mert így is alig bírta nyitva tartani a szemeit. Lehet, épp most aludt vissza.
Áthúztam a fölsőmet, aztán lehúztam magamról a nadrágom, de észrevettem, hogy a keresett ruhadarabom a sátor másik másik végében van, JR másik oldalán. Hogy hogyan került oda, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre nem volt más választásom, át kellett másznom a fiún. Óvatosan és csendben akartam közelíteni, nehogy felébredjen, ha alszik egyáltalán. Nem tudtam másképp megoldani, először az egyik lábam vetettem át rajta, amitől úgy tűnt, mintha rá akarnék ülni a csípőjére. Aztán jött volna a másik, de JR hirtelen kinyitotta a szemeit.
- Öhm - váltott hirtelen vörösbe az arcszínem - Csak a nadrágom kell - magyaráztam, és átgurultam a másik oldalára. Most jutott csak el az agyamig, hogy egy szál bugyiban és pólóban parádézok előtte.
- El kéne csórnom azt a nadrágot - mondta halkan.
- A fiúk díjaznák, ha így járkálnék.
- Biztosan - mosolygott.
Gyorsan magamra kaptam a hiányzó ruhadarabot, mielőtt tényleg elvenné.
- Kimegyek, jó? - kérdeztem, majd kimásztam a sátorból.
Kérdőn néztem körül, amikor nem láttam kint senkit. Pedig még én is hallottam a zajt tőlük, de hova lettek? Előre mentem egy-két lépést, hogy jobban körülnézhessek, amikor két kezet éreztem meg a vállamon. Ijedtemben összerándultam, és akkorát sikítottam, mint még soha.
- Nem igaz, hogy mellettünk nem edződtél meg - nevetett Minhyun.
- Minhyun ez nem vicces! - torkoltam le.
- De az - bólogatott még mindig vihogva.
- Csak nektek - csóváltam a fejem. - Azt akarjátok, hogy szívrohamban haljak meg?
- Dehogy akarjuk. Pont hogy a védelmezőid vagyunk.
- De jó nekem - morogtam.
- Most nem örülsz? Meg lettél volna erőszakolva, a legdurvább módon, és ha jól tudom, tegnap is elvesztél.
És egy kocsi is elütött volna - gondoltam magamban. Mióta vonzom ennyire a szerencsétlenséget?
- De, örülök - mondtam. - Köszönöm.
- Na és hol hagytad JR-t? - váltott témát Baekho.
- Az ágyban. - Négy kérdő tekintetet kaptam. - Úgy értem a sátorban. A sátorra gondoltam.
- Aha, persze - bólogatott Minhyun.
A következő pillanatban az említett személy is közénk lépett.
- Na milyen volt az estétek? - kérdezte Baekho.
- Jól szórakoztatok? - vigyorgott Minyhun.
- Biztos jó sokat aludhattatok!
- Védekeztetek a meleg ellen?
- Hana, neked ez volt az első, ugye?
- Vigyázz ám JR-ral. Ő egy igazi Casanova!
A fiúk értelmesebbnél értelmesebb felszólásaik arra késztettek, hogy fejemet fogjam.
- Rosszabbak vagytok a lányoknál. Ők kíváncsiak mindig ennyi részletre. Komolyan mondom, szükségetek van egy barátnőre.
- Itt vagy nekünk te - közölte Minhyun.
- Fú de jó nekem. Öt pasim van egyszerre.
- Szerelmi hatszög - bólogatott.
- Sajnálom, hogy így kell közölnöm, de... én már foglalt vagyok.
- Ki a szerencsés? - kérdezte Aron.
- Majd egyszer bemutatom nektek.
És már megint ott tartottunk, hogy hülyéskedünk. Minhyunra siklott a tekintetem, és rájöttem, hogy igazából semmit nem tudok róluk. Az egész kapcsolatunk olyan felszínesnek tűnik. Miért érzem úgy, hogy nem bíznak bennem eléggé, hogy elmondják, mi történt velük, vele?
- Mi az? - kérdezte Minyhun elkomorodott arcomat látva.
- Semmi, csak elgondolkoztam - mosolyogtam rá. Jobb, ha nem kérdezem meg. Biztos okuk van rá. hogy nem mesélnek el nekem dolgokat.
- Együnk - ajánlotta Aron.
A nap további részében nem volt semmi említésre méltó. Szinte egész végig csak punnyadtunk. A fiúk elvégre nem csak azért jöttek, hogy engem elvigyenek otthonról, hanem azért is, hogy kipihenjék a nehéz hétköznapokat.
Volt, amikor elmentünk sétálni és a fiúk megmutatták a kedvenc helyeiket. Igazából amikor először említették, muszáj volt rákérdeznem, elvégre egy erdő közepén vagyunk. Ők csak azt mondták, hogy majd meglátom. Tényleg tudtak érdekes dolgokat mutatni, például egy hatalmas szikladarab, amiben pont egy olyan mélyedés volt, ami miatt úgy nézett ki az egész, mint egy trón. Egy olyan helyre is elvezettek, ahonnét gyönyörű kilátás tárult elénk az egész erdőről, még a tavat is láttam onnan, ahol JR-ral összejöttünk. Ahogy előtörtek az emlékek, elmosolyodtam és megfogtam a kezét.
Kettő óra körül értünk vissza a táborhoz. Megint valami instant kaját ettünk, aminek műíze volt, de nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy holnap úgyis megint én főzök.
Ebéd után pedig azt mondták, hogy lepihennek. Tisztára mint az oviban.
- És akkor most játszunk! - csapta össze a tenyerét Minhyun.
- Miért akartok ti mindig játszani?! - kérdeztem.
- Hétvége van. Ezt ki kell használni.
- De én nem akarok játszani! - mondtam.
- Miért?
- Mert felnőttem! Azért! Egyébként is, az elmúlt két napban mást se csináltunk.
- Haza akarsz menni?
- Öö... - hirtelen bűntudatot éreztem. Ha a fiúknak szüksége van egy kis szabadságra, akkor én nem fogok közbeavatkozni a nyafogásommal. - Nem, maradhatunk még. Jó itt - feleltem végül.
- Mikor is mennek buszok? - kérdezte Aron.
- Óránként este tizenegyig, úgyhogy azzal nem lesz baj - válaszolta JR.
- Oké! Hana, ismered a számháború szabályait? - fordult felém Minhyun.
- Azt hiszem igen.
- Akkor gondolom nincs ellenedre, ha most ezt fogjuk játszani - vigyorgott rám.
Amikor már szétszóródtunk az erdőben, egy három jegyű számmal a fejünkön, már kezdtem élvezni a helyzetet. Három kétszemélyes csapat volt, és én JR-ral voltam, ez is közrejátszott a jó kedvemnek. Tökéletes ötlete támadt: csapatjáték. Azt mondta, hogy ha valaki közeledik, egyszerűen összeérintjük a homlokunkat, így a többiek nem látják meg, mi van írva a papírra a fejünkön. Mikor ezt kipróbáltuk, ott kötöttünk ki, hogy nem bírunk elválni egymás ajkaitól.
Egy jó ideig nem történt semmi, de mi azért jól elvoltunk egymással.
Hátamat nekidöntöttem egy fának, ő pedig előttem állt, átölelve a derekam és ajkaival nyakamat kényeztette. Kissé hátradöntöttem a fejem, hogy jobban hozzám férhessen, közben tekintetem a szemben velem elhelyezkedő lobkoronára siklott, ahol megláttam valamit, valakit.
Hatalmasat sikítottam ijedtemben, mire JR is felkapta a fejét.
- Mi az? - kérdezte.
- Semmi. Ne fordulj meg - suttogtam, és mellkasába fúrtam az arcom, de már késő volt.
- 397 - kiáltotta Ren, majd leugrott a fáról és elszaladt.
- Gyere - mondta JR, majd mi is futásnak eredtünk.
Szóval elvoltunk. JR-nak végül nem sikerült elkapnia Rent, és Baekho meglátta a számát. A Baekho-Ren páros nyert is.
Még egy órába telt, mire a fiúk mindent összepakoltak, aztán visszaindultunk az ösvényen a buszmegállóhoz.
Szinte egész úton aludtunk, mert a nap végére eléggé kifáradtunk. Így nem is tűnt annyira hosszúnak, mint odafelé.
Elég komótosan másztunk felfelé a lépcsőn. Már csak arra vártam, hogy végre befeküdhessek a meleg ágyamba késő este lévén.
- Vedd elő a kulcsokat - mondta Baekho JR-nak, amikor megérkeztünk az ismerős ajtó elé.
- Nem szükséges - utalt Minhyun valamire, amit nem értettem. Átkukucskáltam JR vállai fölött, és megpillantottam a feltört zárat.
Minhyun belökte az ajtót és felkapcsolta a villanyt. Egy csomó minden hevert a földön, össze-vissza rendetlenség.
- Itt meg mi történt? - kérdeztem döbbenten.
- Ugyanaz, mint múltkor - felelte Minhyun. - Ezen már nem kéne meglepődnöd.
- Ezek nem hülyéskednek - közölte JR, miközben beljebb léptünk.
- Ezek? - kérdeztem vissza lesokkolva. - Nem egy valaki van?
JR kínosan megköszörülte a torkát.
- Azért egy embert öten le tudtunk volna állítani - mondta Minhyun.
- Túlerőben vannak? - tettem fel óvatosan a kérdést.
- Annyira nem... - motyogta az "annyira" szót erőteljesen megnyomva.
- Nem kell félned - ölelte át a derekamat JR.
- Nem is magamért aggódok, hanem értetek.
- Minket nem fel félteni - jelentette ki magabiztosan Baekho. - Csak az éhhaláltól.
Baekho kijelentését nem bírtam ki egy mosoly elejtése nélkül.
- Főzzek valamit?
- Jó lenne - bólintott.
Még a cuccomat sem vittem be a szobámba, csak ledobtam a kanapé mellé, majd elindultam a konyhába.
Egy fél óra alatt készítettem nekik valami elfogadhatót, amivel remélhetőleg elégedettek voltak.
- Öm... lenne egy kis megbeszélnivalónk - mondta JR, miután mindenki jól lakott.
- Igen? - kérdeztem.
- Úgy értem nekünk, fiúknak. Jobban örülnénk, ha...
- Jó, értem - mondtam. - A munkátokkal kapcsolatos.
- Igen.
- Akkor... elmegyek lefeküdni.
- Jó éjt! - mosolygott rám az összes fiú.
Amint a szobába értem, átöltöztem, és bevágódtam az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése