Sajnos ez a pillanat is véget ért, de bár ne történt volna. Életem legszebb percei közé sorolhattam, csak úgy, mint a többi napot, amit a fiúkkal töltöttem.
Vagy negyed órán keresztül feküdtünk még a fűben. Mélyen egymás szemeibe néztünk, jobb dolgunk úgysem volt. JR-é szépen csillogott, ami teljesen elvarázsolt. Késztetést éreztem, hogy még közelebb legyek hozzá, ezért mellkasába fúrtam az arcom, és belélegeztem sajátos illatát. Több ezer közül is felismertem volna az övét, annyira jellegzetes volt.
Boldogságom teljes volt, bár tudtam, hogy mulandó, s hamarosan eljön az ellenkezője, de nem érdekelt, még nem. Most csak én és JR voltunk, és semmi más nem számított.
Annyira távolinak tűnt a pár órával ezelőtti események, mikor az erdőben menekültem teljesen egyedül, miközben majd szétvetett az ideg és a félelem. Most tökéletesen az ellentét éreztem: biztonságérzetem már-már libabőrössé tett, és JR karjaiban teljes megnyugvást találtam.
- Lassan vissza kéne mennünk - mondta JR, majd megpuszilta a homlokom.
- Még ne - ellenkeztem. Közelebb hajoltam arcához, hogy ajkaim az övét érhessék. A második csókunk sokkal szenvedélyesebbre és hosszabbra sikeredett, mint az első. Átöleltem a nyakát, ezzel a lehető legközelebb húzva magamhoz.
- Most már indulhatunk - mosolyogtam rá édesen, miután elváltunk egymástól.
Mosolyom JR is viszonozta, majd nagy nehezen felálltunk. Abba az irányba indultunk vissza, ahonnét jöttünk. Sokáig csak némán sétáltunk egymás mellett kézen fogva.
- Egyébként tudod, hogy merre kell menni? - törtem meg végül én a csöndet. JR csak vállat vont.
- Nagyjából - felelte, mire megtorpantam. Mikor ezt észrevette, megállt. - Mi az? - kérdezte. Én csak megráztam a fejem, és tovább indultam. - Nyugi, visszatalálok - mondta magabiztosan. - Vagy nem - motyogta maga elé. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
- Hogyhogy ilyen jól kiismeritek itt magatokat? - kérdeztem.
- Szoktunk ide járni - vont vállat. - Régi törzshely.
- De miért?
- Csak úgy, kikapcsolódásként. Tudod, néha túl sok nekünk a munkánk. Nagyon sok stresszel jár és eléggé veszélyes is.
- Akkor én is csak teher vagyok, mert rám is vigyáznotok kell...
- Nem vagy teher - közölte. - Egyáltalán nem. Legalább otthon kicsit jobb kedvünk van. Meg amúgy is, nem olyan vagy, mint egy fogoly, hanem inkább mint egy családtag. - Még mielőtt bármit hozzátehetett volna, megszólaltam.
- Szóval neked is csak egy családtag vagyok? - húztam fel a szemöldököm. Persze csak hülyéskedtem egy kicsit. - Úgy tudom, rokonok nem csókolóznak egymással.
- Pedig mifelénk így szokás.
Elfojtottam egy nevetést.
- Akkor gondolom nem haragszol meg rám a köztem és Minhyun között elcsattant csók miatt.
JR meglepődött arckifejezését látván elnevettem magam.
- Nem. Mármint de. Mi!? Csak a kedvenc családtagjaiddal csókolózhatsz - közölte végül.
- Várj, át kell gondolnom, ki az.
Kezemet államhoz tettem, mintha gondolkoznék. JR-on látszódott, hogy kicsit megfeszült kijelentésem hallván.
- Segítsek? - kérdezte végül.
- Igen. nem tudok választani Baekho és Aron között. Hmm... De lehet Minhyun lenne a legjobb. Vagy Ren. - Engem direkt hagysz ki?
- Igen, mert te nem vagy családtag.
- Akkor mi?
Adtam neki egy gyors szájrapuszit, aztán válaszoltam.
- Ez - mosolyogtam rá.
- Egy szájrapuszi?
- Hülye - löktem meg a vállánál. - Komolyan mondom, még csak egy hete ismerlek benneteket, de ez is elég volt, hogy lealacsonyodjak a szintetekre.
JR kérdő tekintetét látva magyarázásba kezdtem. - Már rám is átragadt, hogy mindenből poént csináljak. Ez a folytonos hülyéskedés...
JR felnevetett.
- Hát igen, a hülyeség ragályos. Amúgy - váltott át kicsit komolyabbá - bocsi, ha az idegeidre megyünk a sok ökörködéssel, de mint már mondtam, szükségünk van rá. Muszáj néha elrugaszkodni a valóságtól. Főleg Minhyunnak.
- Minhyunak? - néztem kérdőn rá.
- Aha. Amúgy ezért is jó, hogy velünk vagy. Ennyivel is eltereled a figyelmünket.
- Ennyire durva dolgokat csináltok? - kérdeztem döbbenten.
- Hát... néha... igen.
- És mi történt Minyhunnal? - kíváncsiskodtam tovább.
- Ez kicsit kényes téma...
- Nem baj.
- Megjöttünk - közölte hirtelen. Megláttam a három sátrat, és a tábortűz pislákoló fényét. - Ígérd meg, hogy nem kérdezősködsz róla!
- Jó - mondtam engedelmesen, bár igazából nagyon kíváncsi voltam.
Ahogy a tűz körül ülő fiúk észrevették közeledésünket, felpattantak a helyükről.
- Hol voltatok ilyen sokáig? - kérdezte Aron.
- Idáig elhallatszott a sikításod, Hana. Történt valami? - szólt bele Minhyun is.
- Semmi - vágta rá JR. - Csak kicsit megijedt.
- Mitől? - értetlenkedett. - Tőled?
- Igen, mert megtámadtam a tűzifával - felelte ironikusan.
- Apropó tűzifa. Hol van? - vonta fel a szemöldökeit Aron.
- Ööö... Nem találtunk - válaszolta JR, de hangjából hallatszott, hogy nem mond igazat.
- Aha, persze. Nem kell hazudnod, tudjuk, hogy fontosabb dolgokkal voltatok elfoglalva - utalt még mindig összekulcsolt ujjainkra.
- Csak folytattam a "Mentsük meg Hana-t" játékot - válaszolt vigyorogva.
- Gondoltuk - biccentett Minhyun.
Egy kis csönd után megint JR szólalt meg.
- Feküdjünk le - nézett le rám.
- O-ho-ho-hó! - kiáltott föl a fiúk többsége, én meg kikerekedett szemekkel pillantottam rá.
- Nem vagyok szerelmi szakértő, de szerintem ezzel nem ártana várnotok - mondta Baekho.
- Úgy értem aludni - javította ki magát JR, aztán megrázta a fejét. - Rossz az, aki rosszra gondol.
- Csak szólok, hogy akkor a kedves barátnőd is rossz, mert ő is arra gondolt - mondta Baekho.
- Csak reménykedik - vágta rá Minhyun, aztán rám pillantott. - Milyen csöndes vagy, még nem is szóltál semmit.
- Miért, mit mondjak? - kérdeztem.
- Nem tudom - von vállat. - Csak szokatlanul csendben vagy.
- Hagyd, csak boldog - mondta Aron.
Zavaromban lesütöttem a szemem, mire JR aprót szorított a kezemen.
- Akkor hogy osztjuk szét a sátrakat? - kérdeztem, főleg azért, hogy tereljem a témát rólam.
- Szerintem most már egyértelmű - felelte Minyhun. - Baekho és Ren, JR és Hana, én pedig Aronnal.
- Oké - egyeztem bele, majd elindultunk a kiosztott helyünkre.
Természetesen nem bírták ki, hogy ne szóljanak utánunk.
- Ja, és gondoljatok majd ránk is! Szeretnénk pihenni is!
- És védekezzetek... a meleg ellen! - követte Minyhun példáját Baekho is.
- Eddig még túl korainak tartottátok, nem? - fordultam vissza.
- De, - nézett karórájára Minyhun - de azóta eltelt két perc.
- Ja, értem - bólogattam. - Szóval most már megengeditek nekünk, hogy...?
- Persze, ameddig a hangok nem jutnak el hozzánk.
- Na jó, inkább menjünk - mondta JR, és vállamnál fogva visszafordított.
- Egytől kettőig ti őrzitek a tüzet - szólt még Baekho.
- Mi? - fordult meg értetlenül JR. Ez még neki is új volt.
- Semmi, csak hülyéskedtem - vigyorgott.
- Amúgy lehet, hogy tényleg nem rossz ötlet őrt állni, nem? - kérdezte Ren.
- Itt úgysem találnak ránk. Fölösleges. Egyébként is, ha jönne valaki, meg tudnánk védeni magunkat. Amúgy is, volt már olyan, hogy ide valaki eltalált volna? Nem. Eddig se történt semmi, most se fog - közölte JR.
- Itt nem - morogta Minhyun.
- Na menjünk - mondta megint JR, és elkezdett tolni.
Leguggoltam, kicipzároztam a barna sátrat, és bemásztam. Kétszemélyes felfújható matrac szolgált ágy gyanánt, amin a cuccaink hevertek. Beljebb csúsztam, hogy JR is beférjen, és velem szemben leülhessen.
- Ugye a fiúk nem terveznek semmi éjszakai akciót? - kérdeztem.
- Nem tudok róla.
- Akkor jó - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Bár belőlük bármit kinézek.
- Ha nem hagynak békén minket, akkor megszökünk.
Lehet, hogy mégsem lenne annyira ellenemre, ha a fiúk hoznák a formájukat éjjel is... Most így jobban belegondolva, nem is rossz ötlet. Ahogy elképzeltem ezt a megszökünk-dolgot, biztos voltam benne, hogy élvezném. Talán még meg is érné felhívni a fiúkat, hogy találjanak ki valamit.
- Ott van a hátizsákod. Szeretnél átöltözni pizsamába?
- Aha - mondtam, és a cuccaim után nyúltam.
- Menjek ki? - kérdezte. Olyan figyelmes volt.
- Nem kell. Nem szeretném, ha megfáznál, kint elég hideg van. Elég, ha csak elfordulsz.
- Oké - egyezett bele, majd azt tette, amit mondtam. Közben a táskámhoz nyúltam, és kihámoztam belőle egy melegítőnadrágot és egy hosszú ujjú pólót. A fölsőt sikerült elég hamar áthúzni, de a nadrággal szenvedtem egy sort a kevés hely miatt. Egyszer rajtakaptam, hogy hátratekintett.
- Hé - nevettem el magam. - Ez nem ér!
- Csak kíváncsi voltam, mit szenvedsz ennyi ideig.
- Aha, persze - motyogtam magam elé.
- Most haragszol? - kérdezte a legaranyosabb hangján, majd teljes testével visszafordult hozzám.
- Rád nem tudnék - mondtam, majd közelebb hajoltam, hogy megcsókolhassam.
Utána szerepeink felcserélődtek: én mutattat neki a hátamat, és ő öltözött.
- JR? - kérdeztem, miközben a unalmamban a kezemet nézegettem.
- Hmm?
- A fiúk ugye nem gondolják komolyan, hogy mi...
- Nem, dehogyis. Csak szokásosan hülyülnek.
- Akkor jó - bólogattam.
- Ilyenkor nem kell semmit komolyan venni.
- Megjegyzem.
Közben át is öltözött, és szólt, hogy megfordulhatok. Egy egyszerű, szürke melegítő volt rajta egy fehér atlétával párosítva. Pár másodperc alatt végigmértem, majd zavartan lesütöttem a szemem. Habár láttam már félmeztelenül, zavarba jöttem csupasz karjait látva. Más volt most így látni, mint akkor.
- Nem fázol? - kérdezte.
- Nem. És te?
- Én se. - Odanyúlt a hátizsákjához, és elkezdett benne turkálni. - Itt a hálózsákod - mondta, és odadobta nekem. - Itt pedig... - A mondat közepén megakadt, és mozdulatlanul meredt maga elé. Kíváncsian néztem rá.
- Mi az? - JR lassan felém fordult.
- El is felejtettem, hogy csak öt van - sóhajtott. - Kellett volna venni még egyet.
Nem tudtam mit szólni. Ez azt jelenti, hogy mi fogunk osztozni egyen... Megköszörültem a torkom.
- Elférünk egyben?
- Kénytelenek leszünk - felelte egy csíntalan mosoly kíséretében. - Próbáljuk ki - mondta. Ha nagyon szűkös, kitalálunk valami mást.
Kivette a kezemből a hálózsákot, és kiterítette. Bemásztam, és ugyanígy tett JR is. Szinte minden testrészünk összeért, de ettől függetlenül kényelmesen elfértünk.
- Legalább fázni nem fogunk - suttogta a fülemnél, miközben átölelt, hogy még jobban elférjünk.
- Nem kell védekeznünk a hideg ellen.
Halkan elnevette magát.
- Se a meleg ellen - tett hozzá.
Már azt hittem, hogy most aludni fogunk, de JR még fészkelődött egy kicsit.
- Hana? Kérdezhetnék valamit?
- Persze.
- Tényleg... történt valami közted és Minhyun között?
- Mi történt volna? - kérdeztem. Meglepett ez a téma.
- Azt mondtad, hogy megcsókoltátok egymást.
- Ja - esett le. - Nem, azt csak hülyéskedtem.
- És nem is szeretnéd?
Döbbenetemben szólni sem tudtam. Azt hitte, hogy direkt térek ki a válasz elől, ezért kicsit elhúzódott.
- Nem! Dehogyis - tiltakoztam, mielőtt még itt hagyna. - Te mondtad, hogy olyan vagyunk, mint egy család. Mint két hülye tesók, olyanok vagyunk. Idegesítjük meg szívatjuk egymást. De nem szeretem. Nem úgy, mint téged - javítottam ki magam. - Nem kell aggódnod.
- Oké - könnyebbült meg. Hallottam, hogy mosolygott.
- Elégedett vagy a válasszal? - kérdeztem.
- Tökéletesen.
- Viszont... - Haboztam egy pillanatig.
- Igen?
- Mennyi az esélye annak, hogy ő belém szeretett?
- Nulla - mondta JR.
- Akkor nem lesz verekedés családon belül?
- Nem - kuncogott. - Amúgy sem vagyunk azok a verekedős típusok. Legalábbis nem otthon.
- A munkátokban...? - kérdeztem halkan.
- Igen.
Nem mertem tovább kérdezősködni. Minél többet tudok meg a munkájukról, annál rosszabb.
- És azt elmondod, mi történt vele, hogy neki sokkal rosszabb az élete, mint nektek?
- Nem vagy fáradt? - kérdezte mosolyogva.
- Egy kicsit.
- Akkor aludj - mondta, és belepuszilt a hajamba.
- De...
- Holnap, jó?
- Jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése