- Várj - szóltam JR után. - Jövök segíteni.
Egy pillanatra hátrafordult, aztán szó nélkül ment tovább a fák közé. Egy ideig még sétálgattunk szó nélkül az erdőben. Igazából szerettem volna beszélni vele, és tisztázni a helyzetet, de nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele, úgyhogy inkább hagytam.
Lehajolt, és fölszedett pár száraz ágat a földről.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Nem kell - közölte rám se hederítve.
- De szívesen segítek, csak szólj - erőltettem.
- Jó, majd szólok - mondta.
Ő szedegetett, én meg sétáltam mellette, és ajánlottam a segítségemet, de soha nem fogadta el. Aztán egy idő után megelégeltem viselkedését.
- JR, most komolyan, mi bajod van?
- Nekem? Semmi - nézett végre rám. Bár csak pár másodpercre találkozott a tekintetünk, mégis elvesztem szemeiben. - Tudod mit? Maradj itt.
- Mi? Miért? - néztem értetlenül.
- Mindjárt jövök, el kell intéznem valamit.
- Az erdő közepén? Mit?
- Sokat ittam, így érthető?
- Ja - esett le. - Oké.
- Nyugi, mindjárt jövök.
Ledobta az ágakat a földre, aztán már el is tűnt szemeim elől. Lekuporodtam a mögöttem álló fa tövébe, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de hamar rájöttem, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. Valahol a közelben egy bagoly huhogott, ami a szívbajt hozta rám, tudniillik eléggé félős vagyok. Sehol egy madárcsicsergés, csak a levelek zizegése, ahogyan a szél fújja őket, ráadásul alig láttam valamit, mert már olyan sötét volt. Kezdtem egyre jobban félni, és csak arra vártam, hogy jöjjön már vissza JR. De nem jött. Csak remélni tudtam, hogy nem ment annyira messzire.
- Hol lehet már ennyi ideig? - suttogtam magam elé, majd kezeimmel karomat kezdtem dörzsölni. Kezdett egyre hűvösebbé válni az idő.
A hirtelen támadt szél belekapott a hajamba, engem pedig kirázott a hideg. Mély lélegzetvételekkel próbáltam nyugtatni magam, de amikor a távolból felhangzott egy farkasvonyítás, már reszkettem a félelemtől.
A közelből egy reccsenés hallatszott. Már nyugodtam volna meg, hogy JR jön vissza, de amikor eljutott tudatomig, hogy JR a másik irányba ment, felpattantam a helyemről.
- Ki van ott? - kérdeztem reménykedve, hátha mégis JR az. Egy ideig nem hallottam semmit szapora szívverésemen kívül, aztán egy morgás hallatszódott, amit léptek zaja követett.
Azonnal futásnak eredtem, ahogyan csak lábam bírta. Nem törődtem azzal, hogy sötét van, és nem ismerem a terepet, muszáj volt elmenekülnöm onnan. Tudtam, hogy lesz akkora szerencsém, hogy eltévedjek, de nem érdekelt, csak minél messzebb akartam kerülni innen. Már az is megfordult a fejemben, hogy segítségért kiáltok, de ezt a gondolatot rögtön elhessegettem, mert ezzel lehet, hogy csak még jobban magamra hívom az állatok figyelmét. Pillanatnyi rémületemben még az is eszembe jutott, hogy az a pasas a bárból idáig követtem bennünket. Itt simán elkaphatott volna bármelyikőnket, főleg engem.
Próbáltam arra is figyelni, hogy merre megyek, ezzel az esetleges találkozásokat a fákkal elkerülni. Amire viszont nem számítottam az a két fa közé kifeszített pókháló volt. Sötétben nem láttam, hogy ott van, ezért egyenesen beleszaladtam, és tekintve, hogy minidig is undorodtam tőlük, még ijesztőbbnek tűnt az egész. Szinte már éreztem, ahogy egy madárpók a kezemen mászik... Ösztönösen elkezdtem össze-vissza hadonászni, csapkodni magam körül és hangos visítozásba kezdtem. Ekkor már nem számított, hogy ki hallja, vagy ki nem, csak az érdekelt, hogy minél előbb el akarok tűnni innen. Már azt se tudtam, hogy hova lépek, ennek az lett a következménye, hogy megbotlottam egy kiálló gyökérben és hasra vágódtam. Térdemnél és alkaromnál éles fájdalmat éreztem, és ahogy felültem, már nem bírtam visszatartani könnyeimet. Heves zokogásom közepette vettem észre, hogy jobb lábamon kiszakadt a nadrág és alatta felhorzsolódott a bőr, valamint alkaromból folyt a vér. Hirtelen a tudatomba hasított a felismerés, hogy eléggé zajos voltam, ráadásul a vérem illata is idecsalogathatja a ragadozókat.
Teljesen magam alatt voltam, erőm és akaratom nulla volt. Úgy döntöttem, hogy feladok a küzdéssel.
- Hana - hallottam messziről egy ismerős személy kiáltását. Ez újból reményt adott, és minden erőmet összeszedve kiáltottam vissza.
- Itt vagyok!
Fölpattantam a helyemről, és a hang irányába szaladtam. Hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé megyek, megint kiabálni kezdtem.
- Merre vagy?
Csak most jutott el a tudatomig, mennyire kétségbeesett és meggyötört volt a hangom. Tisztára kihallatszott belőle a félelem.
- Erre - ordította JR.
Már tudtam, hogy nincs messze, de nem tudtam, merre fussak. Már megint kezdtem volna pánikolni, de aztán sietős lépteket hallottam, majd a következő pillanatban már JR biztonságos karjaiban tudtam magam.
Ismerős illatát érezve tudtam, hogy vége van a rémálomnak, és hogy már nincs mitől félnem, újra feltört belőlem a zokogás.
- Nyugi, nincs mitől félned - nyugtatott, miközben hajamat simogatta. - Ne sírj, itt vagyok.
Még szorosabban bújtam hozzá, miközben fejemet mellkasán pihentettem, majd amikor lassan megnyugodtam, és a sírást is abbahagytam, kissé eltávolodtam tőle. Zavartan néztem felsőjét, ami még a sötétben is jól kivehető volt.
- Már megint összekönnyeztem - mondtam szomorúan, majd végigsimítottam mellkasán. Halványan elmosolyodott, ami még tökéletesebbé tette arcát.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Igen. Sokkal - bólintottam, de még mindig nem néztem szemébe.
- Gyere, menjünk vissza - mondta. - Ott melegebb és világosabb van.
- Oké - egyeztem bele azonnal.
Amint elindultunk, azonnal keze után kaptam, két okból is. Egyrészt túl frissek voltak még az emlékek, és még eléggé bennem volt a félelem, másrészt belenyilallt a térdembe a fájdalom.
- Megsérültél? - esett le neki azonnal.
- Csak lehorzsoltam a térdem - mondtam, miközben próbáltam erősnek tűnni. JR azonnal átlátott rajtam, és a karjaiba kapott, hogy ne kelljen gyalogolnom.
- Köszi - suttogtam halkan, majd fejemet a vállára hajtottam.
- Máshol is megsérültél? - kérdezte.
- Csak a karomon - mondta.
Egy ideig még némán haladtunk, én pedig JR szívverését hallgattam. Olyan fáradt voltam, hogy el tudtam volna aludni a karjaiban. Egyenletes légzését hallgatva hunytam le szemeimet, és így pihentem.
Már félálomban jártam, amikor megéreztem ajkait a homlokomon. Az egész csak két másodpercig tartott, mégis olyan jól esett, hogy elmosolyodtam, és álomba szenderültem.
Amikor felébredtem, még mindig az sötét erdőben voltunk, de JR egy helyben állt.
- Leteszlek egy pillanatra, jó?
- Persze - válaszoltam, és segítségével talpra álltam.
- Csak meg kell néznem, hogy hol vagyunk - mondta.
- Várj - állítottam meg. - Ne hagyj itt.
- Nem hagylak - mosolygott rám bíztatóan. - Fölmászok egy fára.
Lekuporodtam egy közeli fa tövébe, hogy lássam, mit csinál. Már el is tűnt a lombkoronában, de nem kellett sokáig várnom, míg megint földön volt a talpa.
- Itt van a közelben egy tó. Megmossuk a sebeidet, jó?
Bólintottam, egy aprót, aztán fölkeltem. Biztosítottam JR-t, hogy tudok menni, de azért megfogtam a kezét. Ő kicsit előrébb ment, mert tudta az utat, én pedig követtem.
Pár perces gyaloglás után meg is érkeztünk. Gyönyörű volt, ahogyan a hold megvilágította a víz felszínét, ami így ezüstösen csillogott.
Odamentünk a partjához, és leültünk a szélére. JR már készült levenni a pólóját, hogy lehessen mivel letörölni a vért, de megakadályoztam benne, mert azért eléggé hideg volt.
- Elég, ha kézzel csináljuk - magyaráztam neki.
Ahogyan a hideg víz a sebemhez ért, felszisszentem, de hamar megszoktam. Amikor már a lábam is tiszta volt, még ott ültünk egy kicsit, és nyugiban figyeltük a tájat.
- Menjünk vissza, Minhyun már biztos vár - mondta, és hangjából kihallottam a cinizmust.
- Nem akarok. Így minden tökéletes - feleltem, majd vállára hajtottam a fejem. Ő átölelt a derekamnál, és kicsit közelebb húzott magához.
Nem tudom meddig ültünk így, de nem is érdekelt, csak az, hogy vele voltam, és hogy ne szakadjon meg ez a pillanat.
- Álmos vagy? - kérdezte, amikor lehunytam a szemeimet.
- Csak egy picit - válaszoltam, aztán mégis úgy döntöttem, hogy lefekszem. Direkt úgy helyezkedtem, hogy fejem az ölében legyen azért, hogy lássam arcát.
Lenézett rám, és a világ legszebb mosolyával ajándékozott meg. Megint lehunytam a szemem, de ki is nyitottam, mert féltem, hogyha kinyitom a szemem, JR már nem lesz itt. Amint a fiú észrevette, hogy nézem, elkapta tekintetét ajkaimról, és a tavat kezdte el szemlélni.
- Hana - szólt kedves hangon.
- Hmm?
- Szabad? - kérdezte, aztán lepillantott rám. Amint leesett, hogy mire gondol, elmosolyodtam. Elkezdte csökkenteni a távolságot köztünk, amíg óvatosan össze nem értek ajkaink. Lágy és gyengéd csók volt, tele érzelemmel és szeretettel.
Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése