Like a bird trapped in a cage 31

Már hajnalodott, amikor felébredtem. Félig JR-on feküdtem, így amikor kimászott az ágyból, engem is felkeltett.

- Hmm – nyöszörögtem álmosan.

- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. Nyugodtan aludj tovább! – mondta JR, mielőtt nekiállt öltözködni.

- De… - könyököltem fel az ágyban. – Hová mész?

- Hármat tippelhetsz – mosolygott rám, amit csak az ablakon beszűrődő gyér hajnali fényben láttam.

Visszahanyatlottam az ágyra, és szemeimet lecsukva pihentem. Pár perc elteltével megéreztem JR ajkait az arcomon, majd elköszönt tőlem, de ezt már csak félálomban hallottam. Válaszként talán motyogtam még valamit, de aztán újra elragadott az álom.

Legközelebb már a nap meleg fénye keltett fel, ami egyenesen az arcomba sütött. Hiába húztam a takarót vissza az arcomra, már ez sem segített: nem tudtam visszaaludni. Szokásom szerint még egy jó ideig lustálkodtam az ágyban, mire összeszedtem az erőmet a felkeléshez.

Szememet dörzsölgetve léptem ki a szobámból, és az első, amit megpillantottam, Aron alvó alakja volt. A párna a feje alatt és a takarója volt a bizonyíték, hogy itt töltötte az éjszakáját. Valószínűleg a fiúk hozták ki neki, hogy ne kelljen az ágyáig mennie, elvégre nehezére esett a mozgás.

Megpróbáltam csendben lenni, hogy fel ne ébresszem, de lépteimre felkapta a fejét.

- Felébredtél? – kérdeztem, bár egyértelmű volt.

- Már régóta ébren vagyok – közölte. – Csak te tudsz ilyen sokáig aludni.

- Az lehet – mondtam halkan, miközben a konyhába battyogtam egy bögre kávéért. - Jobban vagy már? – kérdeztem.

- Valamennyivel igen. Bár elég sokszor felébredtem az éjjel. Nem sokat használt az altató… De a legnagyobb bajom az, hogy nem tarthatok a fiúkkal. Szükségük van rám, mert mostanában eléggé beindultak a dolgok.

- Ó, igen? – döbbentem le.

- Hát látod – célzott a sérüléseire. – Már egy ember hiánya is sok gondot okozhat.

- És most pontosan mit is csináltok…? – kérdeztem abban a reményben, hogy elárul valamit, mert úgy tűnt, beszédes hangulatában van.

Aron egy pillanatra elgondolkodott, fontolgatva, hogy mit és mennyit, vagy egyáltalán áruljon-e el valamit.

- Tudod… - kezdett bele. – Elvileg nem szabadna elmondanom, mert a többiek nem akarják, hogy tudj róla és te is belekeveredj még jobban. De szerintem jogod van tudni, és ahhoz képest, amit Minhyun elárult neked, ez nem olyan nagy dolog. Szóval az történt, hogy sikerült észrevétlenül követni őket, és rá is leltünk a búvóhelyükre – legalábbis az ideiglenesre. Már épp hazafelé tartottunk, de figyelmetlenek voltunk és rajtunk ütöttek, így keletkezett egy kis balhé – mesélte leegyszerűsítve a dolgokat. De nekem ez is bőven elég volt. Néha tényleg jobb, ha az ember nem tud semmit. Nem is kérdezősködtem tovább, hanem inkább témát váltottam.

- Nincs szükséged valamire? – kérdeztem.

- Egyelőre nincs. De ha bármi kell, szólok.

- Oké. Ma én gondoskodom rólad, úgyhogy akármit kérhetsz.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan.

Sajnáltam szegényt, de közben örültem is, hogy nem vagyok egész nap egyedül.

- Nem túlzás ez már egy kicsit? – kérdeztem idegesen fel-alá járkálva a szobában. Az óra lassan tízet mutatott, és a többiek még mindig nem értek haza, pedig már kora reggel elmentek…

- Nyugi, Hana – mondta unottan Aron, aki továbbra is a kanapához kötve töltötte idejét.

Nem szóltam semmit, csak magamban fortyogtam. Idegesen fújtattam párat, aztán levágtam magam a kanapéra. Normális emberek nem dolgoznak ennyit! Mondjuk nem is biztos, hogy őket normális embereknek lehet nevezni.

Olyan fáradt voltam az egész napos semmittevés miatt, hogy majdnem el is aludtam a kanapén. Keserves várakozással telt percek után végre-valahára kinyílt az ajtó.

Azonnal felpattantam a helyemről, hogy JR-t boldogan megöleljem, de nyúzott arcukat látva inkább veszteg maradtam.

- Mi volt? – kérdezte Aron, miközben a fáradt társaság helyet foglalt a kanapén. JR mellém ült és magához ölelt.

A fiúk nem válaszoltak, amiből leesett, hogy ez rám nem tartozik.

- Azt hiszem, elmegyek lefeküdni – közöltem, és felálltam a helyemről.

Miután jó éjszakát kívántak nekem, elmentem a szobámba. Mint már sokszor, a kintről beszűrődő hangokat hallgatva nyomott el az álom.

Reggel minden szokásosan indult: felébredtem, forgolódtam egy sort, aztán fölkeltem. Arra számítottam, hogy amikor kiérek a nappaliba, Aron ott fekszik a kanapén, ahogyan tegnap is, de nem találtam ott. Úgy gondoltam, biztosan a szobájában van, de a biztonság kedvéért leellenőriztem. Be is kukucskáltam halkan a szobákba, de nem volt ott. Senki nem volt otthon.

Ez nem lehet igaz! Mégis hogy gondolták azt, hogy Aront is magukkal viszik? Elvégre tegnap még menni alig tudott! Nem igaz, hogy ennyi felelősség sincs bennük!

Dúlva-fúlva vágtattam be a konyhába. Ezt nem ússzak meg ennyivel. Kapnak majd, ha hazaérnek.

Itt tartózkodásom óta először hagytak nekem egy levelet. Azonnal elmúlt a haragom, és kíváncsian téptem le a kis cetlit a hűtőről.

„Jó reggelt álomszuszék!

Elmentünk – de gondolom ezt észrevetted. Ne haragudj ránk, de muszáj volt megint egyedül hagynunk. Valószínűleg késő este érünk haza, úgy mint tegnap, de megpróbálunk minél hamarabb végezni. Nyugodtan feküdj le aludni nélkülünk.

Aron miatt ne aggódj, már sokkal jobban van.

Minhyun

U.i.: Készítettem neked reggelit, ott van a fazékban.”

Érdeklődve pillantottam a tűzhelyre, ahol valóban ott állt egy kisebb fazék. Odaléptem, és leemeltem a tetejét, aztán elnevettem magam, és kivettem az üres edényből egy újabb cetlit.

„Remélem nem vártál tőlem túl sokat. De ugye nem hitted el, hogy tényleg nekiállok főzni? Szerintem jobban is jártál, hogy nem csináltam neked semmit. Főzz magadnak valami finomat, és legyen szép napod!”

A fejemet csóválva raktam le a papírokat az asztalra. Úgy látszik Minhyunnak reggel sok ideje volt, hogy ilyenekkel szórakozzon. Mindenesetre jobb kedvre derített a „reggelijével”.

Nekiálltam igazi reggelit készíteni magamnak, amiből jól is lakok, aztán tehetetlenül lerogytam a kanapéra, és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek magammal. Sokkal unalmasabbak a napjaim, amikor egész nap egyedül ücsörgök, és várom a fiúk hazatértét.

Eszembe jutott az otthonom – az igazi. Bár most már ezt éreztem annak, és olyan volt, mintha már ezer éve nem jártam volna a saját lakásomban, pedig még csak másfél hete vagyok itt. Milyen sok minden történt azóta! Ha csak belegondolok, mennyire megijesztettek az elején – még Ren is! Az a sok hülyéskedés a fiúkkal… Eddig fel se tűnt, mennyire hiányzik az most, amikor már komolyabbra fordultak a dolgok. Aztán eszembe jutott a hétvégi sátrazás, a kis kalandunk JR-ral az erdőben, és a tó… Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha elmegyek innen. Annyira megszoktam a fiúk társaságát, hogy már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat nélkülük.

A másfél hét alatt már két könyvet is kiolvastam, most pedig indultam a harmadikért, hogy ne teljen olyan unalmasan a napom.

Délután négy felé járhatott az idő, amikor hirtelen kopogást hallottam a bejárat felől. Boldogan pattantam fel a helyemről, hogy ajtót nyissak a fiúknak. Úgy tűnik, tényleg nagyon siettek, ha ilyen hamar ideértek. Amikor Minhyun levelét olvastam, egy percig se hittem, hogy korábban hazaérnek.

Csak amikor az ajtó elé értem, gondolkodtam el azon, hogy miért kopogtak. Tán elveszítették a kulcsukat? Mondjuk belőlük simán kinézem…

Gyorsan leakasztottam a kulcsot a helyéről, és a zárba dugtam. Rögtön a kattanás után kitártam az ajtót.

Ismerős arccal találtam szembe magam, de hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, ki az. A huszonhét év körüli férfi lazán az ajtófélfának dőlt, és csábos mosollyal nézett rám. Egy pillanat alatt végigmértem: feszülős bőrnadrágot hordott, fehér izompólóval, amire egy fekete bőrdzsekit húzott. Lábán bakancs volt, haját pedig gondosan belőtte. Kétségtelenül helyes volt.

- Szia, szivi! – köszöntött ugyanazzal a vigyorral, amivel az előbb ő is végigmért. – Emlékszel, hol hagytuk abba?

Hangja hallatán földbe gyökerezett a lábam. Villámcsapásként ért a felismerés.

A pasas a bárból.