Reggel, amikor felébredtem, a fiúk már rég elmentek itthonról. Még üzenetet sem hagytak, amiben megírták volna, hogy mikorra érnek haza. Feltételezéseim és eddigi tapasztalataim alapján biztos, hogy valamikor késő este toppannak csak be. Ezért egész nap egyedül voltam, és a nap nagy részében unatkoztam. Már vagy ötször átporszívóztam, törölgettem mindent, de az idő nem akart gyorsabban telni, ezért végül leültem a tévé elé, és valami műsort kerestem, amivel elüthettem az időt.
Már rég besötétedett kint, de a fiúk még mindig nem értek haza. Úgy döntöttem, főzök vacsorát, elvégre a fiúk is biztosan éhesek, és lemertem volna fogadni, hogy egész nap nem ettek főtt ételt.
Ahogy éppen a hűtőből pakoltam ki, kicsapódott a bejárati ajtó és Minhyun lépett be rajta.
- Figyelj! - kezdett bele azonnal, miközben idegesen, feszülten rám nézett.
- Történt valami? - kérdeztem aggódva, és azonnal letettem a pultra a kezemben lévő alapanyagokat.
- Ne akadj ki nagyon, jó? Baleset volt! - magyarázta.
- Minhyun, kezdesz nagyon megijeszteni! Mi történt? - ismételtem magam, és próbáltam higgadt maradni, ugyanis ha azt mondja, hogy ne akadjak ki, akkor az azt jelenti, hogy igenis van min, vagyis baj van.
Minhyun erre csak lesütötte a szemét.
- Ugye... - akadt el a lélegzetem - ugye nem halt meg senki?
- Mi? - kapta fel a fejét. - Dehogy! - tiltakozott. - Mondanám, hogy mindannyian épek és egészségesek vagyunk, de ez nem lenne igaz...
Szám elé kaptam a kezem.
- Tudom, hogy pont emiatt vitatkoztunk tegnap, de mentségünkre legyen, hogy egyszerre négyen támadtak rá. Örüljünk, hogy ennyivel megúszta.
- Kiről van szó? - kérdeztem a szám szélét rágcsálva.
- Aronról - felelte halkan. Ennek hallatán gombóc keletkezett a torkomban.
- Hol van most? És a többiek?
- Jönnek ők is, csak Aronnak segítenek, mert egyedül nehezen tudna feljönni - mondta, közben az ajtó felé bökött.
Nem kellett sokáig várnom, míg megérkeztek. Baekho és JR két oldalról támogatták a sebesültet. Először nem is láttam pontosan, mi történt vele, de ahogy közelebb értek, megpillantottam egy hosszú, mély vágást, ami a bal combjától egészen a térdéig húzódott. Elborzadva figyeltem, ahogyan a kanapéra ültetik, majd felteszik a lábát az asztalra.
- Miért nem viszitek kórházba? - kérdeztem, de nem mertem közelebb menni, mert már így is rosszul voltam a seb látványától, hát mi lett volna, ha közelebbről is meglátom? Biztosan felfordult volna a gyomrom.
- És mégis hogy gondolod ezt? - förmedt rám JR. Látszott rajta, hogy idegesebb mint a többiek. - Szerinted mit szólnának az ápolók és orvosok, ha betoppannánk vele ilyen sérülésekkel? Azonnal riasztanák a rendőrséget, és ezt elég nehéz lenne kimagyarázni! E nélkül is van elég bajunk.
Erre bűnbánóan lesütöttem a szemem, mert természetesen igaza volt.
- Akkor talán először a karját kéne megnézni - javasolta Baekho.
- Ott is megsérült? - kérdeztem döbbenten, és azonnal a sebet kezdtem el keresni rajta. Elsőre sok különbség nem látszódott, de utána észre lehetett venni egy fekete anyagot, amivel be volt kötözve a pólón keresztül. JR, aki egész végig Aron mellett guggolt, Baekho tanácsát követve leszedte a kötést.
Éreztem, hogy az undor hatására elsápadok, ahogy megláttam Aron karján egy lyukat, ami mindent elárasztott vérrel. Ekkor összeállt a fejemben a kép. Már értettem, mire utalt Minhyun azzal, hogy pont tegnap vesztünk össze ezen: a lövöldözés. Aront meglőtték.
Látványnak ez pont elég volt. Muszáj volt belekapaszkodnom Minhyun karjába, hogy a hirtelen ért sokktól ne essek össze. Ijedten kapott utánam, de miután megbizonyosodott róla, hogy megvagyok, Ren felé fordult.
- Nem mentek be a fürdőbe kötszerért vagy gyógyszerekért? Én nem ismerem ki magam ilyen dolgokban.
- Megnézhetjük - jött oda Ren.
Persze tudtam, hogy Minhyun csak azért mondta, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy Aront kezelik, és őszintén szólva, nagyon hálás voltam érte. Nem bírtam volna végignézni, ahogy a golyót kiveszik Aron karjából. Ha már a gondolatától is felfordult a gyomrom, akkor mi lenne, ha látnám is? És azt sem tudtam volna végignézni, ahogy szenved.
Így is elég volt hallgatni a fájdalmas nyögéseket. Ren próbálta elterelni a figyelmem azzal, hogy a gyógyszereket mutogatta és folyamatosan beszélt más dolgokról. Én pedig a legjobb tudásom szerint segítettem neki kiválasztani a megfelelő orvosságot, amit el is vitt a fiúkhoz.
Egy jó ideig nem jött vissza, de én egész végig nem mozdultam el a helyemről, csak próbáltam elvonatkoztatni a kintről beszűrődő hangoktól, amik szerencsére egy idő után el is haltak.
Már épp ki akartam menni megnézni, hogy mi a helyzet, amikor hirtelen JR lépett be. Nagyon megörültem neki, mert ez azt jelentette, hogy már végeztek Aronnal, de amikor megpillantottam a kezét, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. A keze véres volt.
- Ne nézz így rám - mondta JR. – Csak kezet mosni jöttem.
- Jó, csak… - nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a hányingerem, majd halkabban folytattam. – Nem bírom a vért.
JR bíztatóan rám mosolygott, miközben megnyitotta a csapot. Gyorsan elkaptam a tekintetem, amikor vörösre színeződött a víz.
- Aron hogy van? – kérdeztem, hogy kicsit eltereljem a gondolataim.
- Egész jól. Pár hét és kutya baja se lesz – legyintett. – Már össze is varrtuk a sebet és…
- Jó, ne részletezd! – vágtam közbe gyorsan.
- Bocsi – nézett rám bűnbánó arccal. – Gyere, menjünk ki a többiekhez. De kérlek ne sajnáltasd nagyon Aront, mert az csak ront a helyzeten. Habár ritkán, de előfordult már ilyen nálunk, és ne feledd: nem vagyunk már kezdők.
- Jó – sóhajtottam, és JR kezét megfogva mentem ki a nappaliba.
Aron már sokkal jobban nézett ki, mint egy órával ezelőtt. A fájdalmat jól láthatóan felváltotta a megkönnyebbültség. Ahogy láttam a kanapén ülni, lábát az asztalon pihentetve, miközben a fiúkkal próbált viccelődni, nagy kő esett le a szívemről.
Hiába figyelmeztetett JR, nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá szomorúan. Ezt az érzésemet még tetézte az is, hogy fájdalma ellenére próbált mindenkit megnevettetni, ezzel is bizonyítva, hogy jól van.
Amint beléptünk a nappaliba, mindenki egy emberként hallgatott el és leste reakciómat.
- Hana, ne csinálj úgy, mintha meghaltam volna. Mint láthatod, jól vagyok.
- Ezt még el is hinném, ha nem tudnám, hogy nem is olyan régen még egy golyó volt a karodban!
- Hana, fejezd be! – szólt rám határozottan, de hangját nem felemelve JR.
- Bocs – mondtam egy csepp bűntudat nélkül. Jobbnak láttam, ha nem vitatkozom, de a véleményem ugyanaz maradt.
Kínos csendben teltek el a percek, míg Aron ismét meg nem szólalt:
- Mi ez a nyomott hangulat, srácok?
- Igaza van – pattant fel Minhyun. – Nem dőlt össze a világ emiatt.
- De… - kezdtem volna ellenkezni, mire Baekho az asztalra könyökölve a homlokára csapott.
- Kellett nekünk lányt hozni a házhoz! – panaszkodott. Pár másodperc hatásszünet után mindenki elnevette magát, csak én néztem rá csúnyán.
- Bocsi – biccentett felém egy halvány mosoly kíséretében.
- Akkor karaokézzunk – vetette fel Ren, gondolom azért, hogy a nyomott hangulatot egy kis szórakozással oldjuk fel.
A többiek jókedvűen egyeztek bele, csak én maradtam komor.
- Jó szórakozást! – horkantam fel az előző karaokézásra gondolva.
- Ne már, most megint levered a hisztit? – kérdezte Minhyun.
- Nem hisztizek! – ellenkeztem. – Csak nem akarok részt venni az éneklésben. Higgyétek el, ezt a ti érdeketekben is mondom, tönkretenném a hallásotokat.
- Ugyan már! – mondta Minhyun. – Hidd el, ha tényleg olyan borzalmas leszel, majd mi fogunk elküldeni a szobádba – közölte komoly arccal, de utána elnevette magát, amiből rájöttem, hogy csak viccelt. Mint mindig.
- Na! – kelt a védelmemre JR, és átölelte a derekamat.
- De nekem tényleg nincs hangom – mondtam halkan.
- Nem baj, csak legalább maradj itt velünk és ne zárkózz be a szobádba mint legutoljára.
- Oké – egyeztem bele.
Mindannyian leültünk a kanapéra, Minhyun kivételével, aki a tévénél guggolt, hogy beindítsa a karaokét.
Jó döntés volt, hogy ott maradtam a fiúk közt, ugyanis nagyon jól szórakoztam, még így is, hogy én nem vettem részt konkrétan a játékban.
Újra és újra meglepett, mennyire tehetségesek a fiúk. Azon gondolkodtam, hogy miért ezt a munkát választották, amikor énekesnek is simán elmehettek volna. Erre rá is kérdeztem, de nem mondtak semmi konkrétat, csak megvonták a vállukat. Aztán JR valami olyasmit motyogott, hogy van fontosabb dolguk is.
Miután Minhyun befejezte az éneklést, odanyújtotta nekem a mikrofont.
- Mi az? – kérdeztem csodálkozva.
- Te jössz – vigyorgott pimaszul.
Felvontam a szemöldököm. – Már ezerszer mondtam… - kezdtem bele szerényen, mert nem akartam újabb veszekedést szítani, és azt sem akartam, hogy hisztisnek tűnjek.
- Hana – szólalt meg lágyan JR, és kezét a combomra tette.
Kérdőn felpillantottam rá.
- Nem gondolod meg magad? – kérdezte. Válaszként csak megráztam a fejem. – Az én kedvemért sem? – hajolt kicsit közelebb.
- Nem – közöltem határozottan.
Mintha csak szörnyű vereség érte volna, a vállamra hajtotta a fejét. Amint felpillantottam a többiekre, megéreztem száját a nyakamon. Először nem fordítottam rá különösebb figyelmet, de egy idő után rájöttem, hogy kicsit többről van szó, mint pár pusziról, ugyanis ajkát végighúzta nyakamon, fel az arcomig, majd megcsókolt. Eléggé meglepett ezzel, főleg, hogy már alig tudtam gondolkodni, annyira elcsavarta a fejem. A pólóm alá, a derekamhoz kalandoztak ujjai, és ugyanabban a pillanatban átcsúsztatta nyelvét az enyémhez. Amikor hajába túrtam, hátradöntött a kanapéra, de a kuncogások a fiúk felől észhez térítettek.
- M-mit csinálsz? – kérdeztem kábultan.
- Próbállak meggyőzni – felelte egy csábos mosoly kíséretében.
Köpni-nyelni nem tudtam döbbenetemben. Próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem, de JR-t ilyen közel magamhoz tudva igen nehezen ment.
- Csak az én kedvemért meggondolhatnád magad – jegyezte meg, miközben újra akcióba lendült: közel hajolt az arcomhoz, majd egy olyan csókkal ajándékozott meg, amelyet csak a hálóban szokás adni. Halkan felnyögtem. Próbáltam tisztán gondolkodni, de be kell vallanom, egyre nehezebben ment. Le akartam álltani, mielőtt még túlságosan elfajulnak a dolgok, de még ehhez sem volt erőm.
- Kérlek – lehelte a számba kéjesen, miközben kezét felcsúsztatta a combomra.
- JR… - nyögtem fel. Szinte fájt, amit csinált.
- Hana – kérlelt mézédes hangon, aminek lehetetlen volt ellenállni.
- Jó – csúszott ki a számon. Már el is felejtettem, mi miatt csinálta ezt az egészet, csak annyit tudtam, hogy a kérését nem voltam képes visszautasítani, akármi is volt az.
JR-nak hirtelen fülig érő mosoly ült az arcára, majd miután egy gyors puszit nyomott a számra, leszállt rólam.
Tiszta vörös volt az arcom, amikor találkozott a pillantásom a fiúkéval. Mind vigyorogtak, természetesen.
- Ez szép volt – pacsizott le Minhyun JR-ral. – Most már tudjuk, hogyan lehet könnyen meggyőzni Hanat – mosolygott elismerően, miközben a kezembe nyomta a mikrofont. Csak ekkor jutott el teljesen a tudatomig, mire szedett rá JR.
- Ezt nem fogom egy könnyen megbocsátani neked – fordultam tettetett dühvel JR felé.
JR erre csak ártatlanul megvonta a vállát.
Mivel már beleegyeztem, nem tudtam elkerülni az éneklést. Szerencsémre a fiúk rendesek voltak, és egy egyszerű dalt választottak ki nekem, amit még én is jól ismertem. Először nagyon halkan, és bizonytalanul énekeltem, de ahogy haladtunk a refrén felé, egyre bátrabb lettem. A fiúk nem nevettek ki, de nem is voltak elájulva a tehetségemtől. Tudtam, hogy sok helyen hamisan énekeltem, de legalább belátták, hogy volt okom a tiltakozásra. Amikor a rap részéhez értünk, hirtelen elhallgattam. A rap még kevésbé ment, mint az éneklés, ezért inkább nem is próbálkoztam vele. Lenyűgözve figyeltem JR-t, ahogy halkan mondja a szöveget, anélkül, hogy a képernyőre nézett volna.
A számnak a rap résszel lett vége, és ahogy elhallgatott a zene, a fiúk hangos tapsban és füttyögésben törtek ki.
- Ügyes voltál – puszilt meg JR. – Még egy számot? – mosolygott.
- Azt hiszem, ezt inkább passzolom.
- Szeretnéd, hogy meggyőzzelek? – kérdezte Minhyun, és úgy tett, mintha készülne felállni.
- Nem, köszi – ráztam meg a fejem.
Még egy pár dalt végigénekeltek, az utolsót pedig zárásként közösen.
Mivel mindenki fáradt volt már – és főképpen, hogy Aront hagyhassuk pihenni –, mindenki elindult aludni.
JR éppen becsukta maga után a fürdőszoba ajtót, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy hogyan alszunk, így hát egyedül feküdtem be a puha ágyamba.
Nem csalódtam benne: amikor végzett, bejött a szobámba, és befészkelte magát mellém.
Hiába voltam fáradt, nem jött álom a szememre. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni.
- Haragszol rám? – kérdezte JR, de mivel nem tudtam, hogy ébren van, eléggé meglepődtem.
- Nem, miért haragudnék?
- Hát… Zavarba hoztalak a fiúk előtt.
Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni.
- Mindegy – motyogtam végül halkan, és megpusziltam a vállát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése