Like a bird trapped in a cage 25

Sajnos ez a pillanat is véget ért, de bár ne történt volna. Életem legszebb percei közé sorolhattam, csak úgy, mint a többi napot, amit a fiúkkal töltöttem.
Vagy negyed órán keresztül feküdtünk még a fűben. Mélyen egymás szemeibe néztünk, jobb dolgunk úgysem volt. JR-é szépen csillogott, ami teljesen elvarázsolt. Késztetést éreztem, hogy még közelebb legyek hozzá, ezért mellkasába fúrtam az arcom, és belélegeztem sajátos illatát. Több ezer közül is felismertem volna az övét, annyira jellegzetes volt.
Boldogságom teljes volt, bár tudtam, hogy mulandó, s hamarosan eljön az ellenkezője, de nem érdekelt, még nem. Most csak én és JR voltunk, és semmi más nem számított.
Annyira távolinak tűnt a pár órával ezelőtti események, mikor az erdőben menekültem teljesen egyedül, miközben majd szétvetett az ideg és a félelem. Most tökéletesen az ellentét éreztem: biztonságérzetem már-már libabőrössé tett, és JR karjaiban teljes megnyugvást találtam.
- Lassan vissza kéne mennünk - mondta JR, majd megpuszilta a homlokom.
- Még ne - ellenkeztem. Közelebb hajoltam arcához, hogy ajkaim az övét érhessék. A második csókunk sokkal szenvedélyesebbre és hosszabbra sikeredett, mint az első. Átöleltem a nyakát, ezzel a lehető legközelebb húzva magamhoz.
- Most már indulhatunk - mosolyogtam rá édesen, miután elváltunk egymástól.
Mosolyom JR is viszonozta, majd nagy nehezen felálltunk. Abba az irányba indultunk vissza, ahonnét jöttünk. Sokáig csak némán sétáltunk egymás mellett kézen fogva.
- Egyébként tudod, hogy merre kell menni? - törtem meg végül én a csöndet. JR csak vállat vont.
- Nagyjából - felelte, mire megtorpantam. Mikor ezt észrevette, megállt. - Mi az? - kérdezte. Én csak megráztam a fejem, és tovább indultam. - Nyugi, visszatalálok - mondta magabiztosan. - Vagy nem - motyogta maga elé. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna.
- Hogyhogy ilyen jól kiismeritek itt magatokat? - kérdeztem.
- Szoktunk ide járni - vont vállat. - Régi törzshely.
- De miért?
- Csak úgy, kikapcsolódásként. Tudod, néha túl sok nekünk a munkánk. Nagyon sok stresszel jár és eléggé veszélyes is.
- Akkor én is csak teher vagyok, mert rám is vigyáznotok kell...
- Nem vagy teher - közölte. - Egyáltalán nem. Legalább otthon kicsit jobb kedvünk van. Meg amúgy is, nem olyan vagy, mint egy fogoly, hanem inkább mint egy családtag. - Még mielőtt bármit hozzátehetett volna, megszólaltam.
- Szóval neked is csak egy családtag vagyok? - húztam fel a szemöldököm. Persze csak hülyéskedtem egy kicsit. - Úgy tudom, rokonok nem csókolóznak egymással.
- Pedig mifelénk így szokás.
Elfojtottam egy nevetést.
- Akkor gondolom nem haragszol meg rám a köztem és Minhyun között elcsattant csók miatt.
JR meglepődött arckifejezését látván elnevettem magam.
- Nem. Mármint de. Mi!? Csak a kedvenc családtagjaiddal csókolózhatsz - közölte végül.
- Várj, át kell gondolnom, ki az.
Kezemet államhoz tettem, mintha gondolkoznék. JR-on látszódott, hogy kicsit megfeszült kijelentésem hallván.
- Segítsek? - kérdezte végül.
- Igen. nem tudok választani Baekho és Aron között. Hmm... De lehet Minhyun lenne a legjobb. Vagy Ren. - Engem direkt hagysz ki?
- Igen, mert te nem vagy családtag.
- Akkor mi?
Adtam neki egy gyors szájrapuszit, aztán válaszoltam.
- Ez - mosolyogtam rá.
- Egy szájrapuszi?
- Hülye - löktem meg a vállánál. - Komolyan mondom, még csak egy hete ismerlek benneteket, de ez is elég volt, hogy lealacsonyodjak a szintetekre.
JR kérdő tekintetét látva magyarázásba kezdtem. - Már rám is átragadt, hogy mindenből poént csináljak. Ez a folytonos hülyéskedés...
JR felnevetett.
- Hát igen, a hülyeség ragályos. Amúgy - váltott át kicsit komolyabbá - bocsi, ha az idegeidre megyünk a sok ökörködéssel, de mint már mondtam, szükségünk van rá. Muszáj néha elrugaszkodni a valóságtól. Főleg Minhyunnak.
- Minhyunak? - néztem kérdőn rá.
- Aha. Amúgy ezért is jó, hogy velünk vagy. Ennyivel is eltereled a figyelmünket.
- Ennyire durva dolgokat csináltok? - kérdeztem döbbenten.
- Hát... néha... igen.
- És mi történt Minyhunnal? - kíváncsiskodtam tovább.
- Ez kicsit kényes téma...
- Nem baj.
- Megjöttünk - közölte hirtelen. Megláttam a három sátrat, és a tábortűz pislákoló fényét. - Ígérd meg, hogy nem kérdezősködsz róla!
- Jó - mondtam engedelmesen, bár igazából nagyon kíváncsi voltam.
Ahogy a tűz körül ülő fiúk észrevették közeledésünket, felpattantak a helyükről.
- Hol voltatok ilyen sokáig? - kérdezte Aron.
- Idáig elhallatszott a sikításod, Hana. Történt valami? - szólt bele Minhyun is.
- Semmi - vágta rá JR. - Csak kicsit megijedt.
- Mitől? - értetlenkedett. - Tőled?
- Igen, mert megtámadtam a tűzifával - felelte ironikusan.
- Apropó tűzifa. Hol van? - vonta fel a szemöldökeit Aron.
- Ööö... Nem találtunk - válaszolta JR, de hangjából hallatszott, hogy nem mond igazat.
- Aha, persze. Nem kell hazudnod, tudjuk, hogy fontosabb dolgokkal voltatok elfoglalva - utalt még mindig összekulcsolt ujjainkra.
- Csak folytattam a "Mentsük meg Hana-t" játékot - válaszolt vigyorogva.
- Gondoltuk - biccentett Minhyun.
Egy kis csönd után megint JR szólalt meg.
- Feküdjünk le - nézett le rám.
- O-ho-ho-hó! - kiáltott föl a fiúk többsége, én meg kikerekedett szemekkel pillantottam rá.
- Nem vagyok szerelmi szakértő, de szerintem ezzel nem ártana várnotok - mondta Baekho.
- Úgy értem aludni - javította ki magát JR, aztán megrázta a fejét. - Rossz az, aki rosszra gondol.
- Csak szólok, hogy akkor a kedves barátnőd is rossz, mert ő is arra gondolt - mondta Baekho.
- Csak reménykedik - vágta rá Minhyun, aztán rám pillantott. - Milyen csöndes vagy, még nem is szóltál semmit.
- Miért, mit mondjak? - kérdeztem.
- Nem tudom - von vállat. - Csak szokatlanul csendben vagy.
- Hagyd, csak boldog - mondta Aron.
Zavaromban lesütöttem a szemem, mire JR aprót szorított a kezemen.
- Akkor hogy osztjuk szét a sátrakat? - kérdeztem, főleg azért, hogy tereljem a témát rólam.
- Szerintem most már egyértelmű - felelte Minyhun. - Baekho és Ren, JR és Hana, én pedig Aronnal.
- Oké - egyeztem bele, majd elindultunk a kiosztott helyünkre.
Természetesen nem bírták ki, hogy ne szóljanak utánunk.
- Ja, és gondoljatok majd ránk is! Szeretnénk pihenni is!
- És védekezzetek... a meleg ellen! - követte Minyhun példáját Baekho is.
- Eddig még túl korainak tartottátok, nem? - fordultam vissza.
- De, - nézett karórájára Minyhun - de azóta eltelt két perc.
- Ja, értem - bólogattam. - Szóval most már megengeditek nekünk, hogy...?
- Persze, ameddig a hangok nem jutnak el hozzánk.
- Na jó, inkább menjünk - mondta JR, és vállamnál fogva visszafordított.
- Egytől kettőig ti őrzitek a tüzet - szólt még Baekho.
- Mi? - fordult meg értetlenül JR. Ez még neki is új volt.
- Semmi, csak hülyéskedtem - vigyorgott.
- Amúgy lehet, hogy tényleg nem rossz ötlet őrt állni, nem? - kérdezte Ren.
- Itt úgysem találnak ránk. Fölösleges. Egyébként is, ha jönne valaki, meg tudnánk védeni magunkat. Amúgy is, volt már olyan, hogy ide valaki eltalált volna? Nem. Eddig se történt semmi, most se fog - közölte JR.
- Itt nem - morogta Minhyun.
- Na menjünk - mondta megint JR, és elkezdett tolni.
Leguggoltam, kicipzároztam a barna sátrat, és bemásztam. Kétszemélyes felfújható matrac szolgált ágy gyanánt, amin a cuccaink hevertek. Beljebb csúsztam, hogy JR is beférjen, és velem szemben leülhessen.
- Ugye a fiúk nem terveznek semmi éjszakai akciót? - kérdeztem.
- Nem tudok róla.
- Akkor jó - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Bár belőlük bármit kinézek.
- Ha nem hagynak békén minket, akkor megszökünk.
Lehet, hogy mégsem lenne annyira ellenemre, ha a fiúk hoznák a formájukat éjjel is... Most így jobban belegondolva, nem is rossz ötlet. Ahogy elképzeltem ezt a megszökünk-dolgot, biztos voltam benne, hogy élvezném. Talán még meg is érné felhívni a fiúkat, hogy találjanak ki valamit.
- Ott van a hátizsákod. Szeretnél átöltözni pizsamába?
- Aha - mondtam, és a cuccaim után nyúltam.
- Menjek ki? - kérdezte. Olyan figyelmes volt.
- Nem kell. Nem szeretném, ha megfáznál, kint elég hideg van. Elég, ha csak elfordulsz.
- Oké - egyezett bele, majd azt tette, amit mondtam. Közben a táskámhoz nyúltam, és kihámoztam belőle egy melegítőnadrágot és egy hosszú ujjú pólót. A fölsőt sikerült elég hamar áthúzni, de a nadrággal szenvedtem egy sort a kevés hely miatt. Egyszer rajtakaptam, hogy hátratekintett.
- Hé - nevettem el magam. - Ez nem ér!
- Csak kíváncsi voltam, mit szenvedsz ennyi ideig.
- Aha, persze - motyogtam magam elé.
- Most haragszol? - kérdezte a legaranyosabb hangján, majd teljes testével visszafordult hozzám.
- Rád nem tudnék - mondtam, majd közelebb hajoltam, hogy megcsókolhassam.
Utána szerepeink felcserélődtek: én mutattat neki a hátamat, és ő öltözött.
- JR? - kérdeztem, miközben a unalmamban a kezemet nézegettem.
- Hmm?
- A fiúk ugye nem gondolják komolyan, hogy mi...
- Nem, dehogyis. Csak szokásosan hülyülnek.
- Akkor jó - bólogattam.
- Ilyenkor nem kell semmit komolyan venni.
- Megjegyzem.
Közben át is öltözött, és szólt, hogy megfordulhatok. Egy egyszerű, szürke melegítő volt rajta egy fehér atlétával párosítva. Pár másodperc alatt végigmértem, majd zavartan lesütöttem a szemem. Habár láttam már félmeztelenül, zavarba jöttem csupasz karjait látva. Más volt most így látni, mint akkor.
- Nem fázol? - kérdezte.
- Nem. És te?
- Én se. - Odanyúlt a hátizsákjához, és elkezdett benne turkálni. - Itt a hálózsákod - mondta, és odadobta nekem. - Itt pedig... - A mondat közepén megakadt, és mozdulatlanul meredt maga elé. Kíváncsian néztem rá.
- Mi az? - JR lassan felém fordult.
- El is felejtettem, hogy csak öt van - sóhajtott. - Kellett volna venni még egyet.
Nem tudtam mit szólni. Ez azt jelenti, hogy mi fogunk osztozni egyen... Megköszörültem a torkom.
- Elférünk egyben?
- Kénytelenek leszünk - felelte egy csíntalan mosoly kíséretében. - Próbáljuk ki - mondta. Ha nagyon szűkös, kitalálunk valami mást.
Kivette a kezemből a hálózsákot, és kiterítette. Bemásztam, és ugyanígy tett JR is. Szinte minden testrészünk összeért, de ettől függetlenül kényelmesen elfértünk.
- Legalább fázni nem fogunk - suttogta a fülemnél, miközben átölelt, hogy még jobban elférjünk.
- Nem kell védekeznünk a hideg ellen.
Halkan elnevette magát.
- Se a meleg ellen - tett hozzá.
Már azt hittem, hogy most aludni fogunk, de JR még fészkelődött egy kicsit.
- Hana? Kérdezhetnék valamit?
- Persze.
- Tényleg... történt valami közted és Minhyun között?
- Mi történt volna? - kérdeztem. Meglepett ez a téma.
- Azt mondtad, hogy megcsókoltátok egymást.
- Ja - esett le. - Nem, azt csak hülyéskedtem.
- És nem is szeretnéd?
Döbbenetemben szólni sem tudtam. Azt hitte, hogy direkt térek ki a válasz elől, ezért kicsit elhúzódott.
- Nem! Dehogyis - tiltakoztam, mielőtt még itt hagyna. - Te mondtad, hogy olyan vagyunk, mint egy család. Mint két hülye tesók, olyanok vagyunk. Idegesítjük meg szívatjuk egymást. De nem szeretem. Nem úgy, mint téged - javítottam ki magam. - Nem kell aggódnod.
- Oké - könnyebbült meg. Hallottam, hogy mosolygott.
- Elégedett vagy a válasszal? - kérdeztem.
- Tökéletesen.
- Viszont... - Haboztam egy pillanatig.
- Igen?
- Mennyi az esélye annak, hogy ő belém szeretett?
- Nulla - mondta JR.
- Akkor nem lesz verekedés családon belül?
- Nem - kuncogott. - Amúgy sem vagyunk azok a verekedős típusok. Legalábbis nem otthon.
- A munkátokban...? - kérdeztem halkan.
- Igen.
Nem mertem tovább kérdezősködni. Minél többet tudok meg a munkájukról, annál rosszabb.
- És azt elmondod, mi történt vele, hogy neki sokkal rosszabb az élete, mint nektek?
- Nem vagy fáradt? - kérdezte mosolyogva.
- Egy kicsit.
- Akkor aludj - mondta, és belepuszilt a hajamba.
- De...
- Holnap, jó?
- Jó.

Like a bird trapped in a cage 24

- Várj - szóltam JR után. - Jövök segíteni.
Egy pillanatra hátrafordult, aztán szó nélkül ment tovább a fák közé. Egy ideig még sétálgattunk szó nélkül az erdőben. Igazából szerettem volna beszélni vele, és tisztázni a helyzetet, de nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele, úgyhogy inkább hagytam.
Lehajolt, és fölszedett pár száraz ágat a földről.
- Segítsek? - kérdeztem.
- Nem kell - közölte rám se hederítve.
- De szívesen segítek, csak szólj - erőltettem.
- Jó, majd szólok - mondta.
Ő szedegetett, én meg sétáltam mellette, és ajánlottam a segítségemet, de soha nem fogadta el. Aztán egy idő után megelégeltem viselkedését.
- JR, most komolyan, mi bajod van?
- Nekem? Semmi - nézett végre rám. Bár csak pár másodpercre találkozott a tekintetünk, mégis elvesztem szemeiben. - Tudod mit? Maradj itt.
- Mi? Miért? - néztem értetlenül.
- Mindjárt jövök, el kell intéznem valamit.
- Az erdő közepén? Mit?
- Sokat ittam, így érthető?
- Ja - esett le. - Oké.
- Nyugi, mindjárt jövök.
Ledobta az ágakat a földre, aztán már el is tűnt szemeim elől. Lekuporodtam a mögöttem álló fa tövébe, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de hamar rájöttem, hogy ez korántsem ilyen egyszerű. Valahol a közelben egy bagoly huhogott, ami a szívbajt hozta rám, tudniillik eléggé félős vagyok. Sehol egy madárcsicsergés, csak a levelek zizegése, ahogyan a szél fújja őket, ráadásul alig láttam valamit, mert már olyan sötét volt. Kezdtem egyre jobban félni, és csak arra vártam, hogy jöjjön már vissza JR. De nem jött. Csak remélni tudtam, hogy nem ment annyira messzire.
- Hol lehet már ennyi ideig? - suttogtam magam elé, majd kezeimmel karomat kezdtem dörzsölni. Kezdett egyre hűvösebbé válni az idő.
A hirtelen támadt szél belekapott a hajamba, engem pedig kirázott a hideg. Mély lélegzetvételekkel próbáltam nyugtatni magam, de amikor a távolból felhangzott egy farkasvonyítás, már reszkettem a félelemtől.
A közelből egy reccsenés hallatszott. Már nyugodtam volna meg, hogy JR jön vissza, de amikor eljutott tudatomig, hogy JR a másik irányba ment, felpattantam a helyemről.
- Ki van ott? - kérdeztem reménykedve, hátha mégis JR az. Egy ideig nem hallottam semmit szapora szívverésemen kívül, aztán egy morgás hallatszódott, amit léptek zaja követett.
Azonnal futásnak eredtem, ahogyan csak lábam bírta. Nem törődtem azzal, hogy sötét van, és nem ismerem a terepet, muszáj volt elmenekülnöm onnan. Tudtam, hogy lesz akkora szerencsém, hogy eltévedjek, de nem érdekelt, csak minél messzebb akartam kerülni innen. Már az is megfordult a fejemben, hogy segítségért kiáltok, de ezt a gondolatot rögtön elhessegettem, mert ezzel lehet, hogy csak még jobban magamra hívom az állatok figyelmét. Pillanatnyi rémületemben még az is eszembe jutott, hogy az a pasas a bárból idáig követtem bennünket. Itt simán elkaphatott volna bármelyikőnket, főleg engem.
Próbáltam arra is figyelni, hogy merre megyek, ezzel az esetleges találkozásokat a fákkal elkerülni. Amire viszont nem számítottam az a két fa közé kifeszített pókháló volt. Sötétben nem láttam, hogy ott van, ezért egyenesen beleszaladtam, és tekintve, hogy minidig is undorodtam tőlük, még ijesztőbbnek tűnt az egész. Szinte már éreztem, ahogy egy madárpók a kezemen mászik... Ösztönösen elkezdtem össze-vissza hadonászni, csapkodni magam körül és hangos visítozásba kezdtem. Ekkor már nem számított, hogy ki hallja, vagy ki nem, csak az érdekelt, hogy minél előbb el akarok tűnni innen. Már azt se tudtam, hogy hova lépek, ennek az lett a következménye, hogy megbotlottam egy kiálló gyökérben és hasra vágódtam. Térdemnél és alkaromnál éles fájdalmat éreztem, és ahogy felültem, már nem bírtam visszatartani könnyeimet. Heves zokogásom közepette vettem észre, hogy jobb lábamon kiszakadt a nadrág és alatta felhorzsolódott a bőr, valamint alkaromból folyt a vér. Hirtelen a tudatomba hasított a felismerés, hogy eléggé zajos voltam, ráadásul a vérem illata is idecsalogathatja a ragadozókat.
Teljesen magam alatt voltam, erőm és akaratom nulla volt. Úgy döntöttem, hogy feladok a küzdéssel.
- Hana - hallottam messziről egy ismerős személy kiáltását. Ez újból reményt adott, és minden erőmet összeszedve kiáltottam vissza.
- Itt vagyok!
Fölpattantam a helyemről, és a hang irányába szaladtam. Hogy meggyőződjek arról, hogy jó felé megyek, megint kiabálni kezdtem.
- Merre vagy?
Csak most jutott el a tudatomig, mennyire kétségbeesett és meggyötört volt a hangom. Tisztára kihallatszott belőle a félelem.
- Erre - ordította JR.
Már tudtam, hogy nincs messze, de nem tudtam, merre fussak. Már megint kezdtem volna pánikolni, de aztán sietős lépteket hallottam, majd a következő pillanatban már JR biztonságos karjaiban tudtam magam.
Ismerős illatát érezve tudtam, hogy vége van a rémálomnak, és hogy már nincs mitől félnem, újra feltört belőlem a zokogás.
- Nyugi, nincs mitől félned - nyugtatott, miközben hajamat simogatta. - Ne sírj, itt vagyok.
Még szorosabban bújtam hozzá, miközben fejemet mellkasán pihentettem, majd amikor lassan megnyugodtam, és a sírást is abbahagytam, kissé eltávolodtam tőle. Zavartan néztem felsőjét, ami még a sötétben is jól kivehető volt.
- Már megint összekönnyeztem - mondtam szomorúan, majd végigsimítottam mellkasán. Halványan elmosolyodott, ami még tökéletesebbé tette arcát.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Igen. Sokkal - bólintottam, de még mindig nem néztem szemébe.
- Gyere, menjünk vissza - mondta. - Ott melegebb és világosabb van.
- Oké - egyeztem bele azonnal.
Amint elindultunk, azonnal keze után kaptam, két okból is. Egyrészt túl frissek voltak még az emlékek, és még eléggé bennem volt a félelem, másrészt belenyilallt a térdembe a fájdalom.
- Megsérültél? - esett le neki azonnal.
- Csak lehorzsoltam a térdem - mondtam, miközben próbáltam erősnek tűnni. JR azonnal átlátott rajtam, és a karjaiba kapott, hogy ne kelljen gyalogolnom.
- Köszi - suttogtam halkan, majd fejemet a vállára hajtottam.
- Máshol is megsérültél? - kérdezte.
- Csak a karomon - mondta.
Egy ideig még némán haladtunk, én pedig JR szívverését hallgattam. Olyan fáradt voltam, hogy el tudtam volna aludni a karjaiban. Egyenletes légzését hallgatva hunytam le szemeimet, és így pihentem.
Már félálomban jártam, amikor megéreztem ajkait a homlokomon. Az egész csak két másodpercig tartott, mégis olyan jól esett, hogy elmosolyodtam, és álomba szenderültem.
Amikor felébredtem, még mindig az sötét erdőben voltunk, de JR egy helyben állt.
- Leteszlek egy pillanatra, jó?
- Persze - válaszoltam, és segítségével talpra álltam.
- Csak meg kell néznem, hogy hol vagyunk - mondta.
- Várj - állítottam meg. - Ne hagyj itt.
- Nem hagylak - mosolygott rám bíztatóan. - Fölmászok egy fára.
Lekuporodtam egy közeli fa tövébe, hogy lássam, mit csinál. Már el is tűnt a lombkoronában, de nem kellett sokáig várnom, míg megint földön volt a talpa.
- Itt van a közelben egy tó. Megmossuk a sebeidet, jó?
Bólintottam, egy aprót, aztán fölkeltem. Biztosítottam JR-t, hogy tudok menni, de azért megfogtam a kezét. Ő kicsit előrébb ment, mert tudta az utat, én pedig követtem.
Pár perces gyaloglás után meg is érkeztünk. Gyönyörű volt, ahogyan a hold megvilágította a víz felszínét, ami így ezüstösen csillogott.
Odamentünk a partjához, és leültünk a szélére. JR már készült levenni a pólóját, hogy lehessen mivel letörölni a vért, de megakadályoztam benne, mert azért eléggé hideg volt.
- Elég, ha kézzel csináljuk - magyaráztam neki.
Ahogyan a hideg víz a sebemhez ért, felszisszentem, de hamar megszoktam. Amikor már a lábam is tiszta volt, még ott ültünk egy kicsit, és nyugiban figyeltük a tájat.
- Menjünk vissza, Minhyun már biztos vár - mondta, és hangjából kihallottam a cinizmust.
- Nem akarok. Így minden tökéletes - feleltem, majd vállára hajtottam a fejem. Ő átölelt a derekamnál, és kicsit közelebb húzott magához.
Nem tudom meddig ültünk így, de nem is érdekelt, csak az, hogy vele voltam, és hogy ne szakadjon meg ez a pillanat.
- Álmos vagy? - kérdezte, amikor lehunytam a szemeimet.
- Csak egy picit - válaszoltam, aztán mégis úgy döntöttem, hogy lefekszem. Direkt úgy helyezkedtem, hogy fejem az ölében legyen azért, hogy lássam arcát.
Lenézett rám, és a világ legszebb mosolyával ajándékozott meg. Megint lehunytam a szemem, de ki is nyitottam, mert féltem, hogyha kinyitom a szemem, JR már nem lesz itt. Amint a fiú észrevette, hogy nézem, elkapta tekintetét ajkaimról, és a tavat kezdte el szemlélni.
- Hana - szólt kedves hangon.
- Hmm?
- Szabad? - kérdezte, aztán lepillantott rám. Amint leesett, hogy mire gondol, elmosolyodtam. Elkezdte csökkenteni a távolságot köztünk, amíg óvatosan össze nem értek ajkaink. Lágy és gyengéd csók volt, tele érzelemmel és szeretettel.
Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere.