Like a bird trapped in a cage 34

Ismerős arc volt ugyan, aki legelöl állt, de nem tudtam volna megmondani, ki az. Akaratlanul is a pasas jutott eszembe, és déja vu-m támadt.
- Szia cica - kacsintott rám az előttem álló srác.
Rosszat sejtve egy lépést hátráltam, és megkérdeztem:
- Ismejük egymást?
- Még nem. A fiúkat keressük - mondta. - Légy oly kedves és szólj nekik.
Tetőtől talpig végigmértem, és legnagyobb sajnálatomra túlságosan hasonlított a pasasra, olyan volt, mintha egy fiatalabb kiadása lett volna. Sötét farmer volt rajta, az oldalán egy lánccal, az öve pedig szegecses volt. Fehér pólójára egy fekete bőrdzsekit húzott. A többi fiú mögötte hasonlóan rosszfiús hatást keltett.
Gyomrom görcsbe rándult, és baljós előérzetem támadt. Félelmem és bizalmatlanságom ellenére is megfordultam hogy elinduljak a szobák irányába.
Lehetséges, hogy ő lenne Jaehyun, JR bátyja?
Mielőtt egy lépést tettem volna, visszafordultam feléjük.
- Te vagy JR bátyja? - tettem fel neki a kérdést, mire ők összenéztek.
- Azt hiszem nem volt elég hatásos a belépőnk - szólalt meg hátulról valaki.
Az előttem álló fiú egy gonosz vigyorral pillantott rám, mire megfagyott a vér az ereimben.
- Nem, nem én vagyok - felelte, - de nekünk sokkal jobban fogsz örülni. És tudod miért? - kérdezte. Egy perverz mosoly terült szét az arcán, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, megragadott a derekamnál fogva, és magához rántott. Fülemnél éreztem leheletét, miközben próbáltam szabadulni szorításából. - Azért, mert nagyon jó vagyok az ágyban. Majd meglátod.
Amint megéreztem ajkait a nyakamon, kirázott a hideg, és ösztönösen tapostam meg a lábát. Szorítása ettől nem gyengült meg, de a következő pillanatban ellökött magától, aminek következtében a padlóra zuhantam.
- Szólj csak a fiúknak, ők is kellenek a műsorhoz - incselkedett. - Előlünk úgysem menekülsz.
Láttam magam előtt, ahogy újra megtörténik minden, amit a pasas tett. Egy pillanat alatt felpattantam a földről, és kétségbeesetten szaladtam a szobák felé. Egy hang sem jött ki a torkomon, annyira féltem.
Éppen akkor, amikor elértem az ajtót, JR jött ki rajta, és nekiütköztem.
- Mi történt? - kérdezte riadt arcomat látva.
Nem jött ki egy hang se a torkomon, de amikor az ajtó felé pillantott, meglátta a nyolc személyt befelé jönni a lakásba, és azonnal elsötétült az arca.
- Elnézést, hogy megzavarjuk a békés napjaitokat, de remélem nem hittétek, hogy szó nélkül hagyjuk a főnökünk meggyilkolását - mondta megvetéssel és gúnnyal teli hangon az ismerős alak.
JR védelmezően maga mögé tolt, közben pedig Minhyun is kilépett a szobából.
- Mit akartok? - szegezte nekik nem túl kedvesen a kérdést, miközben JR mellé lépett.
- Csak jöttünk befejezni, amit a főnökünk elkezdett - közölte lazán a srác.
- Na húzzatok innen, amíg szépen mondjuk - támadt nekik a hirtelen feltűnt Baekho is. Közben Aron és Ren is mellém lépett, így már teljes takarásban voltam.
- Tűnés innen, különben nagyon megbánjátok - szólalt meg JR. Látszólag nyugodt volt, de hangjából áradt a fojtott düh.
- Na erre kíváncsi leszek - felelte erre az egyik srác.
A következő pillanatban elszabadult a pokol: a két csapat egymásnak támadt, én pedig fejvesztve rohantam be a legközelebbi szobába.
Egész testemben remegtem, miközben valamilyen terven agyaltam. Csak egy dologra koncentráltam: hogy semmiképp se érjenek el engem. Muszáj volt elbarikádoznom az ajtót.
Először csak egy székkel próbálkoztam, de aztán rájöttem, hogy ez így túlságosan kevés, így hát minden erőmet összeszedve elkezdtem egy ágyat odatolni. A hatalmas erőfeszítsében még a sebek a hátamon is elkezdtek felszakadni, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt.
A kilincs alá feszítettem a szék támláját, majd az íróasztalt és a szekrényt is odanyomtam. Még így sem éreztem magam elég biztonságban, ezért mindent tűvé tettem valami fegyver után. Nem hittem, hogy sikerrel járok, de az egyik fiókban egy piszotyra leltem. Védekezőleg magamhoz szorítottam és egy sarokba kuporodtam.
Kintről heves dulakodás zaja szűrödött be, majd egy pár perc múlva minden elcsendesedett. Nem sokkal ezután léptek hallatszódtak a folyosóról, amit kopogás követett az ajtóm.
- Hana - szólt egy kedvesnek tűnő hang, - nyisd ki szépen az ajtót - kérlelt nyájasan. Ledermedtem a srácot hallva, és még levegőt is elfelejtettem venni.
Miután nem válaszoltam, rájött, hogy szép szóval nem fogom beengedni. Egyik kezével erőszakosan a kilincset rángatta, másik kezével pedig az ajtót verte.
Összerezzentem folyamatos káromkodását hallva, és a szívem már olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott torkomon.
Hirtelen betörte az ajtót, majd a kezével elkezdett matatni a torlaszoknál. A széket hamarosan sikeresen eltávolította az útból, és újból az ajtót próbálta kinyitni. Mivel ezzel nem járt sikerrel, vállával rugaszkodott neki. Ezt párszor elismételte, mielőtt segítséget kapott volna. Hangok alapján még vagy ketten besegítettek neki.
Tudtam, hogy a torlasz nem fogja már sokáig bírni, ezért az ablakhoz ugrottam további menekülési útvonalat keresve. Mélyen kihajoltam az utcára, és azt fontolgattam, kimászok, de mivel majdnem az épület legfelső szintjén voltunk, ez lehetetlen válalkozás lett volna.
Abban a pillanatban, hogy a srácok betörtek a szobába, megfordultam, és remegő kezekkel nekik szegeztem a fegyverem.
- Ne gyertek közelebb! - fenyegetőztem, de nem vehettek túl komolyan.
- Oké, szivi, nem kell túlreagálni a dolgokat! Tedd le szépen a fegyvert, és beszéljük meg - színlelte az ijedtett. Kétségtelenül jól szórakozott rajtam, amitől erősebben megszorítottam a pisztolyt.
- Nem vicceltem! - próbáltam magabiztosságot erőltetni magamra, de a másik három szája sarkában ott lapult egy gúnyos mosoly.
- Úgysem mered elsütni - közölte halál nyugodtan, majd tett egy lépést közelebb.
Összeszorítottam a szemem és meghúztam a ravaszt. Láttam, ahogy egy pillanatra ledermed, de amint rájött, hogy egy halk kattanáson kívül nem történt semmi, megvetően elmosolyodott. Két lépéssel átszelte a szobát, kiütötte a kezemből a fegyvert, ami a szoba túlsó végében landolt, majd megragadta a csuklóm.
- Kár, hogy nem volt még a kezedben pisztoly - alázott porig, mire a többiek hangosan felnevettek. - Lassan elfogy a türelmem, úgyhogy tedd meg a saját érdekedben, hogy nem próbálkozol feleslegesen már mással. Most gyere szépen! - ránott egyet a karomon, és elkezdett kifelé húzni.
Kétségbeesetten rángattam a kezem, hátha így kiszabadíthatom, és lábamat a földnek feszítettem fékezés céljából. Addig szenvedtem, amíg a srác azt meg nem elégelte, és a vállára nem kapott. Dühödten püföltem teljes erőmből hátát, de ő mintha meg sem érezte volna, cipelt tovább, és a nappaliba érve levágott a kanapéra. Le akartam gurulni onnét, de mielőtt bármit tehettem volna, ülő helyzetbe húzott föl.
- Íme, a nézőközönségünk - mutatott gúnyosan a fiúkra.
A nappali és az ebédlő közé állítottak öt széket, amikre a fiúkat ültették. Kezük-lábuk hátra volt kötözve, de hiába próbáltak szabadulni, nem sikerült. Mindemellett még mindegyikük mögött ott állt egy-egy srác, készen arra, hogy bármelyik pillanatban cselekedjen. Akárcsak nekem, a fiúknak sem volt esélye a menekülésre.
- Hát nem sokkal izgalmasabb így? - nyomott vissza a kanapéra, mire tehetetlenül felnyögtem. Csak most kezdett el igazán eljutni a tudatomig, mit is készülnek tenni velem. Rájöttem, nem hagyhatom magam egy könnyen, főleg így nem, hogy a fiúk is itt voltak.
Hirtelen bátorságra kaptam, és sikerült annyira lenyugodnom, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Azon törtem a fejem, hogyan akadályozhatnám meg vagy tarthatnám fel őket, mert erőszakkal eddig nem értem el semmmit.
- Egy valamit áruljatok még el - kezdtem bele kissé reszkető hanggal. - Miért teszitek ezt velem? Nem ártottam nektek semmit, akkor mégis miért?
Páran hangosan felnvettek, a melletem ülő srác pedig lenézően felhorkant.
- Angyalom - szólított meg. - Miből gondolod, hogy mindez rólad szól? Te csak egy eszköz vagy, ami segíti bosszúnkat és szórakoztat bennünket.
- Fogd be, te szemét! - kiáltott dühösen JR. - Velünk van bajotok, akkor meg miért mást bántotok? Itt vagyunk mi, büntessetek inkább minket! Most úgyis teljesen ki vagyunk szolgáltatva nektek, ti mégis ártatlan nőkkel szórakoztok!  Ne bántástok őt, kérlek! - könyörgött. - Semmiről sem tehet!
JR még folytatta volna monológját, ha a srác nem intett volna egy haverjénak, hogy hallgattassa el őt. A nagy darab, aki mögötte állt, fogott egy vastag ragasztószalagot, és azt a szájára ragasztotta. Mielőtt a többi fiú is hasonló módon felszólalhatott volna, ők is kaptak belőle.
- Szívszorító látni, mennyire meg akarod menteni a drága kis barátnődet - kezdett ismét "kedves" beszélgetésbe a srác JR felé fordulva. - De sajnálatodra közölnöm kell, tudjuk, hogy ő a gyengétek.
Annyira rossz volt hallgatni, ahogy gúnyolódik JR-ékkal, hogy dühömben lekevertem neki egy pofont. Egy pillanatra meglepődött, aztán visszakézből akkorát vágott vissza, hogy fejem a kanapé támlájának ütődött és kirepedt a szám. Néma döbbent csend telepedett a szobára, csak az ütés csattanása visszhangzott.
- Jobb lesz, ha az elején tisztázzuk, velem nem éri meg ellenkezni - szűrte a fogai közül. - Na most már elég volt a csevegésből, térjünk a tárgyra - ült rá a csípőmre türelmetlenül. Megragadta az állam és arcomat magafelé fordította. Közel hajolt hozzám, és farkasszemet néztünk egymással.
Ahogy így egymást bámultunk, ért villamcsapásként a felismerés, honnét ismerős.
- Te vagy AeCha barátja - suttogtam döbbenten magam elé. Ezt hallva a srác meglepetten nézett rám.
- Honnét tudod? - kérdezte számonkérően.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor meggondoltam magam. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e őt is belerángatni ebbe az ügybe.
- N-nem tudom - dadogtam, bár egyértelmű volt, hogy hazudok.
- Honnét ismered? - szegezett nekem egy új kérdést, továbbra sem túl kedves hangnemben. Lesütöttem a szemem, és nem terveztem válaszolni. - Nem kérdezem meg még egyszer - sziszegte fenyegetően.
- Osztálytársak voltunk - nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, és ezzel nem is hazudtam nagyot.
- Mesélt rólam? - faggatott tovább.
- N-nem - válaszoltam. - Csak mintha egyszer láttalak volna vele - füllentettem, miközben reméltem, hogy nem hallja ki a kétségbeesést a hangomból.
A srác elgondolkodva meredt maga elé, míg a Ren mögött álló fiú meg nem szólalt.
- Na mi lesz már? - kérdezte. - Mi is szeretnénk még sorra jutni!
A fiúk a székeken szinte egyszerre feszültek meg ezt hallva, nekem pedig kikerekedett a szemem, és elakadt a lélegzetem. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam, amit mondott. Csak hülyéskedett, ugye? Csak azért mondta, hogy húzza az agyunkat, igaz? Nem gondolhatta komolyan. Az lehetetlen.
A srác szája perverz mosolyra húzodott reakciómat látva, majd nekiállt levetkőztetni. Ahogy keze a pólóm alá siklott és egyre feljebb haladt, elkezdtem mocorogni. Megpróbáltam lelökni magamról, de mindhiába: egyből elkapta egy kézzel az enyémet, hogy a fejem fölé szoríthassa, másik kezével pedig a fölsőmet kezdte levenni rólam. Már épp szóvá tette volna, hogy miért nincs rajtam melltartó, amikor ujjaival hozzáért a vérző hátamhoz. A pólómat áthúzta a fejemen, majd felemelkedett, hogy mint egy könnyű rongybabát a hasamra fordíthasson, utánajárva a dolognak.
Szórakozottan felkacagott, amint meglátta a hátam, majd a többieknek is felolvasta a rövid üzenetet.
- Örülök, hogy jól szórakoztál a főnökkel - jegyezte meg. - De nem kell félned, velem is jó lesz - "nyugtatott meg", majd durván visszafordított a hátamra. Szinte már nem is éreztem az égető fájdalmat, de most újra belém hasított.
Aztán a nadrágomon volt a sor, hogy megszabadítson tőle.
Elfordítottam a fejem JR irányába. Muszáj volt erőt merítenem belőle, de ahogy megláttam arcát, megbántam. Csillogott a szeme az elfojtott könnyektől, a gyötrődéstől és az aggódástól. Biztos magát okolta mindezért. Ő volt az egyetlen, aki még próbált szabadulni és folyamatosan mozgott, míg a többiek lehajtott fejjel ültek, tehetlenül. Pillantásommal üzenni akartam neki, hogy tudja, nem őt hibáztatom, és hogy ne eméssze magát.
Ahogy a fiúkat néztem, hirtelen támadt egy ötletem, és bár nem voltam biztos benne, hogy beválik, nem adtam fel a reményt.
- Nem tudsz megerőszakolni - bukott ki belőlem.
A srác felnevetett, kétségtelenül jót szórakozott rajtam. - És miért nem?
- Mert menstruálok - vetettem be utolsó adu ászom.
Egy pillanatra megállt, és szemem sarkából láttam, hogy a fiúk erre felkapják a fejüket. Feszülten vártam, mit szól ehhez. Kétségbeesett arcomat látva azonban elvigyorodott.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt beveszem, vagy hogy ez vissza fog tartani?
Azért egy próbát megért - gondoltam magamban.
A srác a bugyimhoz nyúlt, de hirtelen megszólalt egy telefon, mire egyszerre kapta mindenki a teintetét JR irányába. Hiába ellenkezett, a mögötte álló kiszedte a zsebéből a készüléket, és a főnöke felé nyújtotta.
- Valami Jaehyun az - mondta. - Mi legyen vele?
- Nyomd ki - intett a fejével. Már épp nekiállt volna újra a kínzásomhoz, amikor újból megszólalt. - Kapcsold ki! - parancsolt rá most már dühösebben. Látszódott, hogy nagyon fogytán volt a türelme.
- De ez egy sms - jött a válasz, mire ingerülten elkérte a telefont a "főnök".
Még mindig a csípőmön ült, miközben elolvasta az üzenetet. Vett pár mély levegőt, hogy lenyugtassa magát, majd teljes erejéből a földhöz vágta a mobilt, ami így ripityára tört.
Először JR bátyja neve hallatán felcsillant a remény, de ezek után minden veszni látszott. Az erőmmel együtt már az akaratom is elhagyott.
- Szerintem ide fog jönni - szólalt meg az Aron mögött álló. - Nem árt sietni.
- Igazad van - helyeselt a srác, majd lepillantott rám. - Akkor ez egy gyors, de kemény menet lesz.