Like a bird trapped in a cage 33

Egyszerre zuhantunk a földre, de nem értettem, miért. Igazából semmit nem értettem. Fájdalmat éreztem mindenhol, éppen ezért nem tudtam eldönteni, kit lőttek meg.

Éreztem, ahogy a még meleg vér a testemet körbeveszi. Kapkodva vettem a levegőt, és vártam a pillanatot, amikor kilehelem a lelkem.

Minden hang olyan távolinak tűnt, mintha egy alagút végéből hallanám.
- Szép volt, Minhyun! – mondta Aron. – Egyenesen a halántékába!
- Az is volt a cél – válaszolta a konyha irányából.
- Hana – hallottam meg JR hangját egészen közelről, majd óvatosan felültetett. – Nem kell félned, már vége van – nyugtatott és már készült átölelni, amikor hirtelen meglátta a hátamat. – Úristen! – nyögött fel.

Mindenki tekintetét magamon éreztem, de nem foglalkoztam vele, csak JR-hoz bújtam, aki egyik kezével a derekamat ölelte, a másikkal az arcomat simogatta.  Csak most kezdett eljutni a tudatomig, hogy élek, ami azt jelentette, hogy a pasas…
- Vigyük el a hullát – mondta Minhyun.
Hallottam, ahogy megragadják a testet, és elkezdik az ajtó felé cipelni. Amikor a látószögembe kerültek, megpillantottam a pasas szétlőtt fejét. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy tényleg vége van. Ahogy fokozatosan oldódott bennem a sokk, eleredtek a könnyeim.
- Sajnálom – suttogta JR. – A mi hibánk. Nem lett volna szabad egyedül hagynunk.
- Ne beszéljünk róla – mondtam fojtott hangon.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így, de sokáig tartott, mire megint egyenletes lett a szívverésem.
- Le kéne mosni ezt a sok vért rólad – jegyezte meg és elkezdett fészkelődni alattam.
- Annyira fáj – panaszkodtam. Minden apró mozdulat fájdalmat okozott.
- De muszáj megtisztítani. Utána hidd el, jobb lesz – bíztatott, miközben segített felállni. Még járni is nehezemre esett.

Épp hogy eljutottunk a kanapéig, lábaim feladták a szolgálatot. Nem bírtam tovább.

JR segített leülni a kávézóasztalra, majd elsietett a fürdőbe. Két kézzel támaszkodtam magam mellett és erősen koncentráltam arra, hogy ne dőljek el.
Kapkodva vettem a levegőt, ahogy újra és újra megéreztem az égető fájdalmat végighasítani a gerincoszlopom mentén. Mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak, de annyira elviselhetetlen volt, hogy azt hittem, mindjárt megőrülök. Szédültem a vérveszteség miatt, ezért erősebben szorítottam az asztal szélét. Amint lehunytam a szemeim, újra megjelent előttem a pasas félmeztelen teste, és szinte éreztem a kezeit testemen. Elfogott a hányinger.
JR pár percen belül visszaért, de ez a kevés egyedül töltött idő is maga volt a pokol.
- Valószínűleg fájni fog – figyelmeztetett JR, miközben helyet foglalt mögöttem. Arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem. Abban a pillanatban, ahogy a vizes törölköző a hátamhoz ért, összerándultam.
Nem mondtam, de azt kívántam, hogy hagyja abba. Legszívesebben leállítottam volna, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, így csak összeszorítottam a fogam, és némán tűrtem.

JR végig nyugtatott, hogy nemsokára végez, és közben éreztem, hogy próbál minél óvatosabb lenni. Tudtam, hogy azért beszél, hogy kicsit elterelje a figyelmemet, de a hátamba hasító folyamatos fájdalmon kívül semmi másra nem tudtam koncentrálni. Még soha életemben nem volt ekkora kínban részem. A pasas nem kímélt, jó mélyen a húsomba vájt, hogy évek után se tűnjön el teljesen a seb.

- A javán túl vagyunk – mondta JR, és most már csak a karomat, nyakamat tisztította meg a vértől. A fehér törölköző nagyon gyorsan vörösre színeződött, ezért újra és újra ki kellett cserélnie.

- Adjak valami ruhát? – kérdezte meztelen felsőtestemre célozva. Válaszként megráztam a fejem. Igaz, kellemetlen lesz a többi fiú előtt, de a hátam pillanatnyilag semmit nem viselt el. – Akkor gyere, beviszlek a szobába – mondta, de ismét tiltakoznom kellett.

- Itt is jó lesz – mutattam a kanapéra. Természetesen a tisztára, nem arra, amelyik be lett mocskolva. – Csak hozz alá egy pokrócot, vagy valamit.

JR úgy tett, ahogy mondtam, és segített is hasra feküdni.

- Hozok fájdalomcsillapítót, és altatót, hogy tudj aludni. Meg talán egy hideg vizes törölközőt… Szeretnél még valamit?

Óvatosan megráztam a fejem, bár ahhoz is alig volt erőm. Pár perc elteltével megéreztem a hideg borogatást a hátamon. Azonnal összerándultam tőle, de aztán kezdett egyre kellemesebbé válni. JR a fejem mellé guggolt, és segített bevenni a gyógyszereket. Utána a hátát a kanapénak döntötte, és megfogta a kezem.

A gyógyszer gyorsan hatni kezdett, hamar eluralkodott rajtam az álmosság, és nemsokára mély álomba zuhantam.

Az elkövetkező hét minden napját a kanapén töltöttem. Nagyon gyenge voltam, de ahogy teltek a napok, az állapotom egyre javult. Eleinte csak segítséggel tudtam felkelni, hogy mosdóba menjek vagy egyek valamit, de az idő nagy részét pihenéssel töltöttem. Nem csak fizikai, hanem lelki fájdalom is gyötört belülről. Annyira megráztak az események, hogy mindig kellett valaki mellém támasznak.
Mikor már oldódott bennem a sokk és már nagyjából feldolgoztam a történéseket, a fiúk nagy vonalakban el is mesélték, pontosan mi történt. Mint kiderült, Minhyun volt a megmentőm, mert miközben a többiek az ajtó feltörésével voltak elfoglalva, ő az épület tetejéről lemászott a tűzlépcsőn, majd onnan lőtte le a pasast. Olyan pontosan célzott, hogy a pasas azonnal meghalt, még reflexből sem volt képes elsütni utolsó pillanatban a pisztolyt.
JR egész héten mellettem volt, akkor is, ha az idő nagy részében nem voltam ébren. Ennek ellenére is zavarban voltam, amikor valamelyik fiú a közelemben volt, mert kénytelen voltam továbbra is félmeztelenül feküdni, ugyanis a hátam még mindig nehezen viselte el a legapróbb érintést is. Igaz, egész végig hason feküdtem, így nem sok látszott meztelen mellkasomból, de a fiúk semmi jelét nem mutatták annak, hogy észrevették volna. Próbáltak úgy viselkedni, mintha minden normális lenne.

Pont egy héttel a pasas megjelenése után történt, hogy filmnézés közben váratlanul megcsörrent a mobilom. Mivel a szobámban volt, JR szaladt be érte, és hozta ki nekem.
- AeCha az - mondta. - Szeretnél beszélni vele?
Meglepődtem a barátnőm nevét hallva. Olyan rég beszéltünk már, hogy kíváncsian nyúltam a telefonomért, miközben Minhyun lehalkította a tévét.
- Szia - köszöntem bele.
- Elmondanád, hogy hol a francban vagy!? Két hete semmit nem hallottam felőled, úgy elnyelt a föld! Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak a földönkívüliek. Szóval?
- Ne haragudj - válaszoltam, de nem bírtam ki mosolygás nélkül, olyan jó volt újra beszélni vele.
- Talán kicsit meggyőzőbben kellene bocsánatot kérned, hogy komolyan is vegyem.
- Tényleg sajnálom. Nagyon sok minden összejött az utóbbi időben...
- Például micsoda? Mitől lettél hirtelen ilyen elfoglalt?
- Hát ez hosszú... - tértem ki a válasz elől.
- De én tudni akarom! - erősködött. Fogalmam sem volt, hogyan fogom kimagyarázni magam ebből. Az igazságot semmiképp nem tudhatta meg.
- Majd egyszer minden elmondok - füllentettem, és gyorsan témát is váltottam. - Mi újság veled? Hogy állsz a fiúkkal? - vetettem fel a témát, amiről tudtam, nem fogja kibírni hosszú áradozások nélkül.
- Tudom, hogy csak próbálod elterelni a témát, de nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! Viszont ha már így rákérdeztél... Van valaki, akiről mindenképp tudnod kell. Ő a világ leghelyesebb, legrendesebb, legviccesebb, legromantikusabb, legfantasztikusabb pasija! Muszáj megismerned! És tudod mi a legvonzóbb benne? Hogy olyan titokzatos!
Lehunytam a szemem, és még percekig hallgattam AeCha hosszú beszámolóját a számomra ismeretlen fiúról. Miután befejezte monológját, még képet is küldött szívszerelméről SMS-ben.
Beszélgetés végén - sajnos - újra visszaterelődött rám a téma, mert AeCha megjegyezte, hogy milyen gyenge a hangom. Nem akartam újra hazudni neki, ezért csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok. Szerencsére most ennyivel megelégedett, viszont mindenképpen meg akart beszélni egy találkozót.
- Én benne vagyok, de nem tudom, hogy mikor fog ez összejönni. Kezdek egyre jobban megbetegedni, és lehet hogy nem lenne túl szerencsés, mert a végén te is elkapnád... - magyarázkodtam.
- Remélem ezt nem csak azért mondod, hogy lerázz! - viccelődött, de hallatszódott, hogy közben komolyan is gondolja.
- Miért is akarnám lerázni a legjobb barátnőmet?
- Hát, az utóbbi időket nézve nekem nagyon úgy tűnik, hogy hanyagolsz valaki miatt.
Kínosan nevettem, és bűnbánóan JR-ra pillantottam, de aztán rájöttem, hogy mindez a pasas miatt történt, és messze nem arról van szó, hogy JR miatt kerülöm őt.
- Nem, egyáltalán nincs így - kezdtem győzködni, de AeCha gyorsan a szavamba vágva közölte, hogy megjött a barátja, ezért letszi. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább magyarázkodnom.
- Jó szórakozást - köszöntem el én is tőle, majd kinyomtam a hívást.
JR már nyújtotta a kezét a telefonért, én pedig odaadtam neki, miközben fél füllel meghallottam, hogy Minhyun a lányokról és a telefonásról dörmög valamit, majd újra felhangosítja a tévét.
- Na mi van AeChaval? - érdeklődött JR.
- Már nagyon hiányol, és mindennel meggyanúsít, de egyébként jól van. Új barátot szerzett, és róla áradozott sokat.
- Nem tudom, mikor találkozhattok megint... Egy ideig még itt kell maradnod.
Kérdőn pillantottam fel rá, mire folytatta:
- Még van egy-két elintézetlen ügy...
Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm. Nem biztos, hogy tudni akarom, és ha annyira fontos, akkor úgyis megosztja velem, gondoltam.
Miközben JR elrakta a mobilomat, úgy döntöttem, felkelek, mert már elegem volt a sok fekvésből, és a hátam állapotára is kíváncsi voltam. Szóltam is JR-nak, hogy segítsen felállni. Mivel már szokássá vált, hogy a fiúk elfordulnak, amikor kimegyek a fürdőbe, Minhyun egy sóhaj kíséretében most is így tett: 180 fokban megfordult, így a hátát mutatta nekünk.
Eddig mindig amikor felkeltem a sebek vagy felszakadtak, vagy húzták a bőrömet, ezért is utáltam elhagyni a helyem, de most szerencsére semmi ilyet nem tapasztaltam.
JR támogatásával sikerült talpra állnom, és eljutnom a fürdőbe.
- JR? - fordultam felé, amikor egyedül akart hagyni. Kérdőn fodult vissza felém. - Megtennéd, hogy hozol nekem egy pólót? Azt hiszem, most már fel tudok húzni egyet - mondtam egyrészt arra célozva, hogy már eléggé begyógyult a seb, másrészt arra, hogy ez egyre kellemetlenebb a fiúk előtt.
- Persze - válaszolta, majd becsukta maga után az ajtót.Gyorsan elvégeztem dolgomat, aztán kézmosás közben a tükörbe pillantottam. Eléggé nyúzott fejem volt, látszott, hogy napjaimat nagyrészt alvással töltöttem a kanapén.
Mivel kíváncsi voltam a hátam állapotára, megfordultam, hogy szemügyre vehessem. Most láttam először a sebes hátamat, és a látvány ledöbbentett. Az egész hátam egy nagy sebhely volt, egy nagy, ronda heg. A bőr körülötte még mindig piros volt.
Hirtelen rájöttem, hogy eddig nem is tudtam, mit vésett bele a pasas, most viszont jól láttam az üzenetet. Mély levegőt vettem, mielőtt elolvastam.
"Túl könnyű dolgom volt. Már megint."
Egyszer olvastam csak el, és muszáj volt elfordítanom a fejem, mert nem bírtam elviselni a látványt. A fiúkat is megsajnáltam, amiért ezt kellett látniuk minden nap, és még csak nem is akárhogyan.
Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem is fog sosem begyógyulni, teljesen eltűnni. Soha többé nem fogok tudni bikinit felvenni. És ha véletlenül valaki meglátja, annak hogyan fogom tudni megmagyarázni?
Csak most tudatosult igazán bennem, hogy mit művelt velem a pasas, és hogy milyen következményekkel jár.
JR sírva talált rám a földön, amikor visszaért. Azonnal mellettem termett és egy szó nélkül magához szorított. Jó sokáig ölelt, és miközben én folyamatosan folyattam könnyeimet, JR vígasztalóan a hajamat simítgatta.
- Nincs semmi baj - suttogta a fülembe.
Nagyon jól esett a törődése, és abban a pillanatban éreztem, hogy tényleg szeretem őt. Szükségem volt rá mindennél jobban, és az utóbbi időben végig támaszt nyújtott nekem, ami hatalmas segítség volt. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle; a szeretete, gondoskodása minden fájdalmamat felülmúlta. Szorosabban öleltem magamhoz, miközben arra gondoltam, nem akarom sosem elveszíteni.
Mikor sikerült lenyugodnom, fölhúztam a pólót, amit JR hozott. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem fájdult meg tőle a hátam, ami tényleg a gyógyulás jele volt. Egy halvány mosoly kíséretében megfogtam JR kezét, majd együtt kimentünk a nappaliba.
Minhyun változatlanul a kanapén ült és nézte a tévét, mi JR-ral pedig helyet foglaltunk mellette.
- Jó a pólód - biccentett. Biztosan örült, hogy nem kell már látnia a hátamba vésett üzenetet.
- A tiéd, mi? - kérdeztem lepillantva a ruhadarabra. Így visszagondolva mintha lett volna már rajtam.
- Aha - biccentett, majd halványan elmosolyodott. - De most komolyan, JR, miért folyton az én ruháimat adod neki?
- Nem szoktam figyelni, kiét veszem ki - válaszolta. - Amúgy is, a tieid elég nagyok ahhoz, hogy Hananak pont kényelmesek legyenek, főleg most.
Minhyun megforgatta a szemét, nekem pedig hirtelen összeszorult a szívem ahogy eszembe jutottak az édesanyjával történtek. Nem bírtam szó nélkül hagyni ezt a témát.
- Minhyun... - szólítottam meg bátortalanul.
Minhyun kérdőn lepillantott rám.
- Figyelj csak... Nagyon sajnálom ezt a dolgot, ami anyukáddal történt - mondtam szomorúan. JR megfeszült mellettem, amint meghallotta, hogy ezzel a kínos témával hozakodom fel. Hirtelen meg is bántam, hogy szóltam róla, de szavaimat már nem szívhattam vissza.
- Honnan...? - kérdezte Minhyun még mindig előre meredve, de amint rájött, elkomorodott az arca.
- A pasas - mondtam halkan. Már csak a nevétől is kirázott a hideg, és végigjárta a testemet egy rossz érzés, mire JR megszorította a kezem. - Sajnálom - ismételtem.
- Nem a te hibád - válaszolta érzelemmentesen Minhyun, és amint befejezte a mondatát, kinyílt a bejárati ajtó. Ren, Baekho és Aron léptek be nagy lendülettel.
- Ó, szia Hana - köszönt Aron. - Látom jobban vagy már - kedveskedett.
- Egy kicsit - feleltem.
- Örülök - mosolyodott el, aztán a fiúkra pillantott. - Beszélnünk kell - bökött a fejével a szobák irányába.
- Elmondjuk neki? - kérdezte Baekho JR-ra pillantva. Én is rá néztem, mert nyilván rólam volt szó.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Semmi különös. Csak úgy gondoltuk, hogy teszünk egy kis kiruccanást... - válaszolta JR.
- Mikor? Én is? És miért? - értetlenkedtem.
- Minél előbb, annál jobb. Itt nem vagy elég bizonságban.
Szörnyülködve néztem magam elé, mert ez csak annyit jelentett, hogy még nincs vége semminek.
- És ti? - kérdeztem.
- Nekünk dolgunk van itt, de nyilván nem hagyunk egyedül még egyszer. Tudom, hogy még nem ismered Jaehyun-t, de benne megbízom, és ő tökéletes erre a feladatra, mert meg tud védeni.
- Ő valami haverod? - kérdeztem.
- A bátyám - bicentett.
- Van bátyád!? - kérdeztem döbbenten. Csak most esett le, hogy alig tudok valamit JR-ról és az életéről. Igazság szerint semmit nem tudtam róla.
- Igen. De most a legjobb lesz, ha elkezdünk készülődni, szeretnélek minél előbb biztonságban tudni - állt fel JR, és a többiekkel együtt a szobák felé vette az irányt.
Én is így tettem, és elkezdtem bedobálni a legfontosabb holmijaimat a bőröndbe. Szívem szerint itt maradtam volna még egy pár napot, hogy pihenhessek, de ez lehetetlen volt. Így hát lelkileg felkészültem az elkövetkező stresszes napokra.
Amikor a fürdő felé igyekeztem a cuccaimért, hirtelen kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Megjött Jaehyun - gondoltam magamban. Mivel a fiúk még mindig a szobában tárgyaltak, habozás nélkül mentem ajtót nyitni neki.
Legnagyobb megdöbbenésre az ajtó túloldalán nyolc fiatalabb férfi állt, akiknek élén egy ismerős arcot pillantottam meg.