Like a bird trapped in a cage 32

Egy hang se jött ki a torkomon, csak dermedten néztem rá. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok, elvégre őtőle próbáltak óvni a fiúk, és most nem voltak itt, hogy megvédjenek. Egyedül pedig aligha leszek képes rá.

A férfi – akinek még a nevét sem tudtam – ellökte magát az ajtófélfától, amitől még nagyobb pánikba estem, és ösztönösen bevágtam az ajtót. Jó ötletnek tűnt, főleg ha sikerülne bezárnom is, igaz, valószínűleg még így is sikerülne betörnie, de legalább egy kis időt tudtam volna nyerni vele. A tervem viszont meghiúsult: az utolsó pillanatban az ajtó útjába tette a lábát, majd kitárta azt. Amikor belépett, a sokk és félelem hatásától hátratántorodtam. Nagyot nyeltem, amikor láttam, hogy nem csak bevágja az ajtót, hanem még be is zárja azt.

- Múltkor nem voltál ilyen ijedős – mondta. Még mindig gonoszan vigyorgott, amitől a hideg futkosott a hátamon. Egy ragadozóra emlékezett, aki az áldozatára készül lecsapni. Tudtam, hogy tehetetlen vagyok ellene, ami csak még jobban tetézte a félelmemet. Egyre csak hátráltam, ő pedig lassan követett, a szemkontaktust meg nem szakítva. Már előre összeállt a fejemben a terv: ha a konyhába érek, biztosan találok valamit, amit fegyverként használhatok ellene. Abban reménykedtem, hogy egy serpenyővel le tudom ütni, vagy ha mást nem, megsebesíteni. Talán így még ki is tudok szaladni…

Amikor remegő kezekkel elértem a konyhapult szélét, villámgyorsan megfordultam, és hozzávágtam az első dolgot, ami kezem ügyébe került: egy tányér. A fejét céloztam, de ő lazán kivédte, egyszerűen felemelte a karját, így azon tört össze darabokra.

- Ez igen gyenge próbálkozás volt – jegyezte meg, miközben mintha mi sem történt volna, közelített továbbra is felém. Én viszont csapdába estem. Nem tudtam tovább hátrálni, és elég kicsi volt a valószínűsége, hogy mellette el tudnék menekülni, anélkül, hogy elkapna.

Ahogy megtapintottam a fiók fogantyúját, új ötletem támadt: gyorsan kihúztam azt, és előkaptam belőle egy kést.

Még mielőtt bármit tehettem volna, megragadta a karom, és nagyot rántott rajtam, aminek hatására kiesett a kezemből a fegyverem, és én is a földre estem.  Csak pár centiméter választotta el a tenyereimet a szilánkoktól.

- Nem lesz szükséged arra a késre, drágám, van nálam is – guggolt le mellém. Kisimított egy tincset az arcomból, aztán bizonyítva az állítását, előkapott egy jóval nagyobb és élesebb kést.

Zihálva vettem a levegőt, miközben karomnál fogva felrántott álló helyzetbe. Már ez is nagyon fájt, mert olyan erősen szorított, hogy véletlenül se tudjak elmenekülni előle.

- Nem szoktam meghagyni a választás lehetőségét, de mivel ilyen szép vagy, neked megengedem, hogy dönts: hol csináljuk?

Tudtam, mire gondol, de nem tudtam válaszolni neki. A férfi türelmetlenül körbepillantott, és a fiúk szobáinál állapodott meg a tekintete.

- Szóval szeretnéd a fiúk szobájában? – kérdezte felvont szemöldökkel, és tett is arra egy lépést. De ahogyan arra gondoltam, hogy akármelyik fiú ágyában…

- Ne! – tört ki belőlem hirtelen.

- Akkor a sajátodban?

Megráztam a fejem, de nem értettem, honnan tudja, melyik kinek a szobája. Aztán eszembe jutott, hogy kétszer is betörtek ide, és hogy valószínűleg abból jöttek rá.

- Szép kis kívánságaid vannak. Szóval jobban szereted az extrább helyeket? – kérdezte egy kaján vigyor kíséretében. – Itt szeretnéd a konyhapulton, vagy hol? Ó! – jutott hirtelen eszébe valami. – A nappali tökéletesen megfelel. Te is így gondolod?

Kitágult szemekkel meredtem rá. Teljesen másmilyennek ismertem meg a bárban, még álmodni se mertem volna, hogy ilyenekre képes.

- Na gyere szépen – húzott a nappali felé. Próbáltam a lábammal lefékezni, de csúszott a padló, és ha nem tartott volna ilyen erősen, biztosan orra buktam volna.

Egyre nagyobb pánik uralkodott el rajtam, és muszáj volt tennem valamit, hogy megállítsam. Eszembe jutott minden férfi gyengéje, és minden erőmet összeszedve ágyékon akartam rúgni. Csakhogy ez elől is ügyesen kitért.

- Na-na! Erre még szükségünk lesz ma – közölte, majd jó erősen hátralökött, aminek következtében a kanapéra estem.

Megpróbáltam felkelni, de mielőtt ez sikerülhetett volna, a csípőmre ült, kezeimet pedig egy kézzel a fejem fölé szorította.

- Tudod milyen régóta várok erre a pillanatra? – kérdezte egészen közel hajolva az arcomhoz. – Elég nehéz dolgom volt a fiúkkal, mire végre sikerült mindet távol tartanom tőled. Tovább tartott, mint gondoltam volna, de ellenem nincs esélyük – közölte magabiztosan, majd amint a mondat végére ért, mohón az ajkaimra tapadt.

Erősen összeszorítottam a számat, de még így is borzalmas volt. Közben szabad kezével benyúlt a pólóm alá. Azt még elviseltem, hogy végigsimított a hasamon, de amint rámarkolt a mellemre, felnyögtem, és szétnyílt a szám.  Ezt azonnal ki is használta, nyelvét átcsúsztatta az enyémhez, miközben én tehetetlenül vergődtem alatta. Könnycseppek folytak végig az arcomon, ahogy durván szórakozott velem.

Egy idő után megunta, aminek először megörültem, de aztán rájöttem, ez csak azt jelenti, hogy a java még csak most jön.

Amint elvált ajkaimtól, hangos sikoly tört ki belőlem abban a reményben, hogy valaki meghallja. Még pár másodperc sem telt el, mire befogta a számat.

Újra előkapta a kését, és fenyegetően az arcomhoz emelte.

- Szép kis nyelved van, ugye nem örülnél, ha kivágnám?

Nem szóltam semmit, értettem a célzást.

- És jobban jársz, ha nyugton maradsz. Nem szeretnék kárt tenni a szép kis arcocskádban!

Heves bólogatásba kezdtem a késére gondolva.

A pasas a pólóm nyakához nyúlt, és egyetlen mozdulattal széttépte. Még meglepődni se volt időm, már ki is ráncigálta alólam. Alám nyúlt, és két kezét végighúzta a hátamon, míg el nem érte a melltartóm csatjait. Egy fél másodperc alatt az is lekerült rólam, mire azonnal magam elé kaptam karjaimat.

- Nem kell félned – mondta, miközben gyengéden félre akarta húzni a karomat. De miután látta, hogy nem eresztem, előkapta újra a kését. Ettől annyira megijedtem, hogy kezemet felkaptam az arcomhoz.

- Látom gyorsan tanulsz – jegyezte meg, miközben végighúzta hasamon a kést. Nem vágott meg, csak lazán végigsimított a hideg pengével a bőrömön. Mozdulatlanul vártam végig, amíg befejezi. Miután vagy kétszer végigszaladt a késsel a hasamon, végre eltette.

Száját újra az enyémre tapasztotta, majd a nyakamat és a mellkasomat is elárasztotta csókokkal. Kezét eközben a nadrágomba csúsztatta, mire összeszorítottam combjaimat, de ő erőszakosan közéjük nyúlt. Feljebb emeltem csípőmet, hogy megpróbáljak valahogy szabadulni, ezért egy kicsit befelé fordultam, de ahogy sok más, ez sem tetszett neki.

- Meg akarsz fordulni? – kérdezte ingerülten. - Hát jó – mondta, majd mialatt feltérdelt, durván a hasamra fordított. Mint egy rossz kisgyereknek, ráütött a fenekemre. – Igazából nekem mindegy, mit csinálunk, előbb utóbb úgyis mindenre sor kerül. És be kell vallanom, nagyon szép hátad van.

Éreztem, hogy ujjai végigsiklanak párszor a hátamon.

- Erről az jut eszembe, amikor… - gondolkodott el, majd mielőtt befejezte volna a mondatot, témát váltott. - Mesélték a fiúk? Egyszer már csináltam ilyet.

Először nem értettem, mire gondol, de aztán leesett. Még Minhyun mesélt arról a nőről, akit a pasas először megerőszakolt, majd egy üzenetet vésett a hátába.

Hirtelen elfogott a rémület, hogy velem is ilyesmit tervez. Ennek már csak a gondolatára is nyöszörögni kezdtem.

- Szóval hallottál róla. És azt is tudod, ki volt az a nő?

Mivel nem válaszoltam, rájött, hogy nem tudom. Jókedvűen felnevetett, amitől hideg kezdett el futkosni a hátamon.

- Gondolhattam volna, hogy ártatlan kis lelkedet nem akarták feldúlni. Pedig messze nem vagy olyan ártatlan, mint gondolják – célzott arra az estére. Nem sok mindent bántam meg eddig az életemben, de ezt nagyon is. Mondjuk akkor a fiúkkal sem találkoztam volna… - De ezen a tényen könnyen változtathatunk. Tudod – kezdett bele a mesélésbe – nem volt előre betervezve az az egész. Csak egy hirtelen ötlettől vezérelve tettem azt. Egyszer követtem őket, és akkor pillantottam meg velük egy nagyon csinos nőt. Először nem tudtam, ki az, és mit keres ott velük, de nem is érdekelt különösebben. Csak azt tudtam, hogy meg akartam szerezni magamnak. Miután rájöttem a viselkedésükből meg a kinézetéből, ki is pontosan ő, még jobb ötletnek tűnt, elvégre nem csak a magam szórakozására szolgálna, hanem még a fiúknak is fájdalmat okozna, ezzel is gyengítve őket. Nagyon nehéz eset volt a nő, sok bajom gyűlt vele, de azért magamnál tartottam. Amúgy is üzenetet akartam hagyni a fiúknak, amiben leírom, hogy nálam van, és egyszer annyira felidegesített, hogy dühömben a hátába véstem. Nem sajnáltam, mert tudtam, már úgysem sokáig bírta volna, akármennyire erős nő is volt. Utána elküldtem nekik a holttestét, az üzenettel a hátán. Biztosra akartam menni, hogy tudják, kivel állnak szemben, ezért elküldtem még egy levelet is nekik, amiben minden tettemet leírtam.

Kis szünetet tartott a beszéde után, mielőtt újra megszólalt volna.

- Jaa, a legfontosabbat még nem is mondtam – jutott eszébe. – Hogy ki is volt az a nő. Áruljam el? – hajolt közel a fülemhez. – Minhyun édesanyja – suttogta.

Elakadt a lélegzetem a két apró szó hallatán. Mindenre gondoltam, csak erre nem. Most értettem csak meg, miért borult ki annyira Minhyun, amikor mesélt róla. Belegondolni is nehéz, mennyire fájhatott ez neki, elvégre a saját anyjáról volt szó. A legrosszabb az egészben, hogy nem csak egyszerűen megölték, hanem meg is kínozták, és látta is anyja megszégyenített holttestét. Mindemellett még levelet is kaptak róla… Akaratlanul is eleredtek a könnyeim.

- Nem kell sírni – törölte le arcomat, mintha vigasztalni próbálna. – Neked nem lesz ennyire rossz. Főleg, ha megírom az üzenetet, mert akkor itt kell hagyjalak. Kár érte, nem így terveztem… Na akkor vágjunk is bele – közölte, aztán elnevette magát. – Milyen ironikus vagyok! – szórakozott magában. – Most már csak azt kell kitalálnom, mit írjak nekik – gondolkodott el.

Újra megéreztem a kés pengéjét a hátamon könnyedén végigsiklani, ugyanúgy, mint pár perccel ezelőtt.

- Nem is tudom… Neked van ötleted?

Nem voltam képes válaszolni. Rettegtem a félelemtől arra gondolva, mit tervez a fejében, és hogy mi fog történni.

- Nagyon csöndes vagy – jegyezte meg. – De ezen mindjárt változtatunk. Már ki is találtam. Ne aggódj, nem túl hosszú, különben nem is férne ki. Készen állsz? – kérdezte, mire megfagyott a vér az ereimben. Tiltakozni akartam, de pár nyöszörgésnél többre nem vitte.

A következő pillanatban megéreztem a kés hegyét, ahogy a bőrömbe váj. A fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy hangos sikoly tört fel a torkomból. Kezeimet erősen összeszorítottam, és legszívesebben elhúzódtam volna, de tudtam, hogy ezzel csak még többet ártottam volna magamnak. Minden erőmre szükség volt, hogy mozdulatlan tudjak maradni, de nem volt könnyű.
A fájdalom tetőtől talpig végigjárta a testemet, ezzel teljesen megbénítva minden végtagomat.
Minden egyes befejezett betű után azt kívántam, bárcsak vége lenne már, de újra és újra belém szúrta kését.
Soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint amilyen most ért.

A percek óráknak tűntek, mialatt munkálkodott. Egyszer azt is mondta, hogy mindjárt végez, de mintha az is ezer éve lett volna. Hiába fejezte be, a fájdalom még mindig ott égett minden porcikámban.
Szemem sarkából láttam, ahogy a saját vérem végigfolyik az oldalamon, le kanapéra, onnét pedig a földre. Érdekes volt, hogy általában rosszul vagyok a vér látványától, de most fel se fogtam, mi az. Teljesen üresnek éreztem magam belülről, csak a hátam égett még mindig elviselhetetlenül. Egész testem lüktetett a fájdalomtól és remegtem, mint a nyárfalevél.

- Kész vagyunk – mondta diadalittasan. – Remélem a fiúk értékelni fogják. Na és akkor térjünk át az élvezetesebb részekhez.

Megragadta a karomat, majd egy mozdulattal a hátamra fordított. A fájdalom az eddigieknél is erősebben hasított belém, és újra előtört belőlem egy vérfagyasztó sikoly.

A pasas mintha semmi bajom nem lenne, elkezdett vetkőzni, miközben én próbáltam feljebb emelkedni, hogy ne érjen a sebzett bőröm a kanapéhoz.
Amikor már a pólója is a földre került, elfordítottam a fejem és a szememet is összeszorítottam, de a könnyek így is utat törtek maguknak, belegondolva, hogy mi történt és mi fog még történni. Próbáltam másra gondolni, hogy eltereljem a figyelmemet, de ez nehezemre esett.

Ahogy megéreztem a pasast a nadrágom gombjával matatni, akaratlanul is előtörtek belőlem az ellenkező sikolyok. A következő pillanatban megfeszült a teste és szinte vele egy időben idegesen befogta a számat, mire én rögtön elhallgattam. Félig hátrafordult és feszülten figyelt. Először nem értettem, miért csinálja ezt, de a keletkezett csendben én is meghallottam az ismerős lépteket és hangokat a lépcsőházból. Ezt hallva új erőre kaptam, és minden további késlekedés nélkül ellöktem kezét a számtól.
- Segítség! – kiáltottam torkom szakadtából. A pasas hirtelen a torkomhoz nyomta a kést, mire ijedtemben rögtön elhallgattam. Újra visszafordult az ajtó irányába, és már pattant is volna fel, amikor rájött, hogy hiába próbálkoznak a fiúk, az ajtó zárva van és még kulcs is van benne belülről.
Dühös kiabálások, sok káromkodás hallatszott kintről, ahogy egyre több tervük hiúsult meg.
Tudtam, hogy segítenem kell nekik, ezért habozás nélkül akcióba lendültem. Kihasználva, hogy a pasas nem rám figyelt, kikaptam a kezéből a kést, nem törődve azzal, ha esetleg megvág. Abban a pillanatban, ahogy visszakapta rám a tekintetét, arcon vágtam a kés nyelével, és azzal a lendülettel elhajítottam a szoba másik felébe, nehogy újra ellenem használja. Kihasználtam a férfi meglepettségét és minden erőmet összeszedve lelöktem magamról. Az ajtó felé rohantam, de hirtelen megragadta a bokámat és visszarántott, aminek következtében hasra vágódtam. A hátam folyamatosan égett, de nem foglalkoztam vele.

Mindketten a földön voltunk, így szabad lábammal könnyen arcul tudtam rúgni. Fájdalmában felkiáltott és egy pillanatra gyengült a szorítása, amit ki is használtam és fürgén felpattantam. Már majdnem elértem a kulcsot, amikor hirtelen megint megragadott a karomnál fogva és olyan erővel rántott vissza, aminek következtében felsikoltottam. Hallottam, ahogy az ajtót egyre erőszakosabban rángatják és vadul ordítoznak. Ez újabb erőt adott nekem, hogy kiszabaduljak a pasas karmai közül, de hirtelen előkapott egy pisztolyt, amitől teljesen lefagytam. Aztán több dolog történt egyszerre...

Ugyanabban a pillanatban, ahogy a fiúk feltörték az ajtót, a pasas magához rántott és a fiúk felé fordítva fejemhez szorította a pisztolyt.

- Még egy lépés, és búcsút vehettek a barátnőtöktől! – fenyegetőzött. Amilyen lendülettel érkeztek a fiúk, olyan hirtelen torpantak is meg. Mindegyikőjüknek ott ült a rémület az arcán, ahogyan nekem is.
- Lám-lám! – kezdett bele a szívélyes fogadtatásba a pasas, miután látta, hogy mindenki felfogta a fenyegetését. – Csak nem megint túljártam az eszeteken? – mondta gúnyosan. – Még mindig ugyanolyan tehetetlenek vagytok, mint pár évvel ezelőtt.
A fiúk ökölbe szorított kezekkel szegezték tekintetüket ránk. Láttam rajtuk, hogy majd’ szétrobbantak dühükben, ahogy a pasas még tovább húzta az agyukat.
- A főnökötök nélkül csak puhány kölykök vagytok, akik még egy egyszerű lányt sem képesek megvédeni! Jobban tennétek, ha feladnátok. Még ez a szerencsétlen lány is majdnem furfangosabb, mint ti öten… - akadt meg a mondat végén. Valamit nagyon furcsállott.

Aztán olyan hirtelen történt minden, hogy még felfogni se volt időm. A konyhaablak váratlanul betört és mielőtt még odakaphattuk volna a fejünket, eldördült egy pisztoly.

Like a bird trapped in a cage 31

Már hajnalodott, amikor felébredtem. Félig JR-on feküdtem, így amikor kimászott az ágyból, engem is felkeltett.

- Hmm – nyöszörögtem álmosan.

- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. Nyugodtan aludj tovább! – mondta JR, mielőtt nekiállt öltözködni.

- De… - könyököltem fel az ágyban. – Hová mész?

- Hármat tippelhetsz – mosolygott rám, amit csak az ablakon beszűrődő gyér hajnali fényben láttam.

Visszahanyatlottam az ágyra, és szemeimet lecsukva pihentem. Pár perc elteltével megéreztem JR ajkait az arcomon, majd elköszönt tőlem, de ezt már csak félálomban hallottam. Válaszként talán motyogtam még valamit, de aztán újra elragadott az álom.

Legközelebb már a nap meleg fénye keltett fel, ami egyenesen az arcomba sütött. Hiába húztam a takarót vissza az arcomra, már ez sem segített: nem tudtam visszaaludni. Szokásom szerint még egy jó ideig lustálkodtam az ágyban, mire összeszedtem az erőmet a felkeléshez.

Szememet dörzsölgetve léptem ki a szobámból, és az első, amit megpillantottam, Aron alvó alakja volt. A párna a feje alatt és a takarója volt a bizonyíték, hogy itt töltötte az éjszakáját. Valószínűleg a fiúk hozták ki neki, hogy ne kelljen az ágyáig mennie, elvégre nehezére esett a mozgás.

Megpróbáltam csendben lenni, hogy fel ne ébresszem, de lépteimre felkapta a fejét.

- Felébredtél? – kérdeztem, bár egyértelmű volt.

- Már régóta ébren vagyok – közölte. – Csak te tudsz ilyen sokáig aludni.

- Az lehet – mondtam halkan, miközben a konyhába battyogtam egy bögre kávéért. - Jobban vagy már? – kérdeztem.

- Valamennyivel igen. Bár elég sokszor felébredtem az éjjel. Nem sokat használt az altató… De a legnagyobb bajom az, hogy nem tarthatok a fiúkkal. Szükségük van rám, mert mostanában eléggé beindultak a dolgok.

- Ó, igen? – döbbentem le.

- Hát látod – célzott a sérüléseire. – Már egy ember hiánya is sok gondot okozhat.

- És most pontosan mit is csináltok…? – kérdeztem abban a reményben, hogy elárul valamit, mert úgy tűnt, beszédes hangulatában van.

Aron egy pillanatra elgondolkodott, fontolgatva, hogy mit és mennyit, vagy egyáltalán áruljon-e el valamit.

- Tudod… - kezdett bele. – Elvileg nem szabadna elmondanom, mert a többiek nem akarják, hogy tudj róla és te is belekeveredj még jobban. De szerintem jogod van tudni, és ahhoz képest, amit Minhyun elárult neked, ez nem olyan nagy dolog. Szóval az történt, hogy sikerült észrevétlenül követni őket, és rá is leltünk a búvóhelyükre – legalábbis az ideiglenesre. Már épp hazafelé tartottunk, de figyelmetlenek voltunk és rajtunk ütöttek, így keletkezett egy kis balhé – mesélte leegyszerűsítve a dolgokat. De nekem ez is bőven elég volt. Néha tényleg jobb, ha az ember nem tud semmit. Nem is kérdezősködtem tovább, hanem inkább témát váltottam.

- Nincs szükséged valamire? – kérdeztem.

- Egyelőre nincs. De ha bármi kell, szólok.

- Oké. Ma én gondoskodom rólad, úgyhogy akármit kérhetsz.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan.

Sajnáltam szegényt, de közben örültem is, hogy nem vagyok egész nap egyedül.

- Nem túlzás ez már egy kicsit? – kérdeztem idegesen fel-alá járkálva a szobában. Az óra lassan tízet mutatott, és a többiek még mindig nem értek haza, pedig már kora reggel elmentek…

- Nyugi, Hana – mondta unottan Aron, aki továbbra is a kanapához kötve töltötte idejét.

Nem szóltam semmit, csak magamban fortyogtam. Idegesen fújtattam párat, aztán levágtam magam a kanapéra. Normális emberek nem dolgoznak ennyit! Mondjuk nem is biztos, hogy őket normális embereknek lehet nevezni.

Olyan fáradt voltam az egész napos semmittevés miatt, hogy majdnem el is aludtam a kanapén. Keserves várakozással telt percek után végre-valahára kinyílt az ajtó.

Azonnal felpattantam a helyemről, hogy JR-t boldogan megöleljem, de nyúzott arcukat látva inkább veszteg maradtam.

- Mi volt? – kérdezte Aron, miközben a fáradt társaság helyet foglalt a kanapén. JR mellém ült és magához ölelt.

A fiúk nem válaszoltak, amiből leesett, hogy ez rám nem tartozik.

- Azt hiszem, elmegyek lefeküdni – közöltem, és felálltam a helyemről.

Miután jó éjszakát kívántak nekem, elmentem a szobámba. Mint már sokszor, a kintről beszűrődő hangokat hallgatva nyomott el az álom.

Reggel minden szokásosan indult: felébredtem, forgolódtam egy sort, aztán fölkeltem. Arra számítottam, hogy amikor kiérek a nappaliba, Aron ott fekszik a kanapén, ahogyan tegnap is, de nem találtam ott. Úgy gondoltam, biztosan a szobájában van, de a biztonság kedvéért leellenőriztem. Be is kukucskáltam halkan a szobákba, de nem volt ott. Senki nem volt otthon.

Ez nem lehet igaz! Mégis hogy gondolták azt, hogy Aront is magukkal viszik? Elvégre tegnap még menni alig tudott! Nem igaz, hogy ennyi felelősség sincs bennük!

Dúlva-fúlva vágtattam be a konyhába. Ezt nem ússzak meg ennyivel. Kapnak majd, ha hazaérnek.

Itt tartózkodásom óta először hagytak nekem egy levelet. Azonnal elmúlt a haragom, és kíváncsian téptem le a kis cetlit a hűtőről.

„Jó reggelt álomszuszék!

Elmentünk – de gondolom ezt észrevetted. Ne haragudj ránk, de muszáj volt megint egyedül hagynunk. Valószínűleg késő este érünk haza, úgy mint tegnap, de megpróbálunk minél hamarabb végezni. Nyugodtan feküdj le aludni nélkülünk.

Aron miatt ne aggódj, már sokkal jobban van.

Minhyun

U.i.: Készítettem neked reggelit, ott van a fazékban.”

Érdeklődve pillantottam a tűzhelyre, ahol valóban ott állt egy kisebb fazék. Odaléptem, és leemeltem a tetejét, aztán elnevettem magam, és kivettem az üres edényből egy újabb cetlit.

„Remélem nem vártál tőlem túl sokat. De ugye nem hitted el, hogy tényleg nekiállok főzni? Szerintem jobban is jártál, hogy nem csináltam neked semmit. Főzz magadnak valami finomat, és legyen szép napod!”

A fejemet csóválva raktam le a papírokat az asztalra. Úgy látszik Minhyunnak reggel sok ideje volt, hogy ilyenekkel szórakozzon. Mindenesetre jobb kedvre derített a „reggelijével”.

Nekiálltam igazi reggelit készíteni magamnak, amiből jól is lakok, aztán tehetetlenül lerogytam a kanapéra, és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek magammal. Sokkal unalmasabbak a napjaim, amikor egész nap egyedül ücsörgök, és várom a fiúk hazatértét.

Eszembe jutott az otthonom – az igazi. Bár most már ezt éreztem annak, és olyan volt, mintha már ezer éve nem jártam volna a saját lakásomban, pedig még csak másfél hete vagyok itt. Milyen sok minden történt azóta! Ha csak belegondolok, mennyire megijesztettek az elején – még Ren is! Az a sok hülyéskedés a fiúkkal… Eddig fel se tűnt, mennyire hiányzik az most, amikor már komolyabbra fordultak a dolgok. Aztán eszembe jutott a hétvégi sátrazás, a kis kalandunk JR-ral az erdőben, és a tó… Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha elmegyek innen. Annyira megszoktam a fiúk társaságát, hogy már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat nélkülük.

A másfél hét alatt már két könyvet is kiolvastam, most pedig indultam a harmadikért, hogy ne teljen olyan unalmasan a napom.

Délután négy felé járhatott az idő, amikor hirtelen kopogást hallottam a bejárat felől. Boldogan pattantam fel a helyemről, hogy ajtót nyissak a fiúknak. Úgy tűnik, tényleg nagyon siettek, ha ilyen hamar ideértek. Amikor Minhyun levelét olvastam, egy percig se hittem, hogy korábban hazaérnek.

Csak amikor az ajtó elé értem, gondolkodtam el azon, hogy miért kopogtak. Tán elveszítették a kulcsukat? Mondjuk belőlük simán kinézem…

Gyorsan leakasztottam a kulcsot a helyéről, és a zárba dugtam. Rögtön a kattanás után kitártam az ajtót.

Ismerős arccal találtam szembe magam, de hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, ki az. A huszonhét év körüli férfi lazán az ajtófélfának dőlt, és csábos mosollyal nézett rám. Egy pillanat alatt végigmértem: feszülős bőrnadrágot hordott, fehér izompólóval, amire egy fekete bőrdzsekit húzott. Lábán bakancs volt, haját pedig gondosan belőtte. Kétségtelenül helyes volt.

- Szia, szivi! – köszöntött ugyanazzal a vigyorral, amivel az előbb ő is végigmért. – Emlékszel, hol hagytuk abba?

Hangja hallatán földbe gyökerezett a lábam. Villámcsapásként ért a felismerés.

A pasas a bárból.

Like a bird trapped in a cage 30

Reggel, amikor felébredtem, a fiúk már rég elmentek itthonról. Még üzenetet sem hagytak, amiben megírták volna, hogy mikorra érnek haza. Feltételezéseim és eddigi tapasztalataim alapján biztos, hogy valamikor késő este toppannak csak be. Ezért egész nap egyedül voltam, és a nap nagy részében unatkoztam. Már vagy ötször átporszívóztam, törölgettem mindent, de az idő nem akart gyorsabban telni, ezért végül leültem a tévé elé, és valami műsort kerestem, amivel elüthettem az időt.

                                         

Már rég besötétedett kint, de a fiúk még mindig nem értek haza. Úgy döntöttem, főzök vacsorát, elvégre a fiúk is biztosan éhesek, és lemertem volna fogadni, hogy egész nap nem ettek főtt ételt.

Ahogy éppen a hűtőből pakoltam ki, kicsapódott a bejárati ajtó és Minhyun lépett be rajta.

- Figyelj! - kezdett bele azonnal, miközben idegesen, feszülten rám nézett.

- Történt valami? - kérdeztem aggódva, és azonnal letettem a pultra a kezemben lévő alapanyagokat.

- Ne akadj ki nagyon, jó? Baleset volt! - magyarázta.

- Minhyun, kezdesz nagyon megijeszteni! Mi történt? - ismételtem magam, és próbáltam higgadt maradni, ugyanis ha azt mondja, hogy ne akadjak ki, akkor az azt jelenti, hogy igenis van min, vagyis baj van.

Minhyun erre csak lesütötte a szemét.

- Ugye... - akadt el a lélegzetem - ugye nem halt meg senki?

- Mi? - kapta fel a fejét. - Dehogy! - tiltakozott. - Mondanám, hogy mindannyian épek és egészségesek vagyunk, de ez nem lenne igaz...

Szám elé kaptam a kezem.

- Tudom, hogy pont emiatt vitatkoztunk tegnap, de mentségünkre legyen, hogy egyszerre négyen támadtak rá. Örüljünk, hogy ennyivel megúszta.

- Kiről van szó? - kérdeztem a szám szélét rágcsálva.

- Aronról - felelte halkan. Ennek hallatán gombóc keletkezett a torkomban.

- Hol van most? És a többiek?

- Jönnek ők is, csak Aronnak segítenek, mert egyedül nehezen tudna feljönni - mondta, közben az ajtó felé bökött.

Nem kellett sokáig várnom, míg megérkeztek. Baekho és JR két oldalról támogatták a sebesültet. Először nem is láttam pontosan, mi történt vele, de ahogy közelebb értek, megpillantottam egy hosszú, mély vágást, ami a bal combjától egészen a térdéig húzódott. Elborzadva figyeltem, ahogyan a kanapéra ültetik, majd felteszik a lábát az asztalra.

- Miért nem viszitek kórházba? - kérdeztem, de nem mertem közelebb menni, mert már így is rosszul voltam a seb látványától, hát mi lett volna, ha közelebbről is meglátom? Biztosan felfordult volna a gyomrom.

- És mégis hogy gondolod ezt? - förmedt rám JR. Látszott rajta, hogy idegesebb mint a többiek. - Szerinted mit szólnának az ápolók és orvosok, ha betoppannánk vele ilyen sérülésekkel? Azonnal riasztanák a rendőrséget, és ezt elég nehéz lenne kimagyarázni! E nélkül is van elég bajunk.

Erre bűnbánóan lesütöttem a szemem, mert természetesen igaza volt.

- Akkor talán először a karját kéne megnézni - javasolta Baekho.

- Ott is megsérült? - kérdeztem döbbenten, és azonnal a sebet kezdtem el keresni rajta. Elsőre sok különbség nem látszódott, de utána észre lehetett venni egy fekete anyagot, amivel be volt kötözve a pólón keresztül. JR, aki egész végig Aron mellett guggolt, Baekho tanácsát követve leszedte a kötést.

Éreztem, hogy az undor hatására elsápadok, ahogy megláttam Aron karján egy lyukat, ami mindent elárasztott vérrel. Ekkor összeállt a  fejemben a kép. Már értettem, mire utalt Minhyun azzal, hogy pont tegnap vesztünk össze ezen: a lövöldözés. Aront meglőtték.

Látványnak ez pont elég volt. Muszáj volt belekapaszkodnom Minhyun karjába, hogy a hirtelen ért sokktól ne essek össze. Ijedten kapott utánam, de miután megbizonyosodott róla, hogy megvagyok, Ren felé fordult.

- Nem mentek be a fürdőbe kötszerért vagy gyógyszerekért? Én nem ismerem ki magam ilyen dolgokban.

- Megnézhetjük - jött oda Ren.

Persze tudtam, hogy Minhyun csak azért mondta, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy Aront kezelik, és őszintén szólva, nagyon hálás voltam érte. Nem bírtam volna végignézni, ahogy a golyót kiveszik Aron karjából. Ha már a gondolatától is felfordult a gyomrom, akkor mi lenne, ha látnám is? És azt sem tudtam volna végignézni, ahogy szenved.

Így is elég volt hallgatni a fájdalmas nyögéseket. Ren próbálta elterelni a figyelmem azzal, hogy a gyógyszereket mutogatta és folyamatosan beszélt más dolgokról. Én pedig a legjobb tudásom szerint segítettem neki kiválasztani a megfelelő orvosságot, amit el is vitt a fiúkhoz.

Egy jó ideig nem jött vissza, de én egész végig nem mozdultam el a helyemről, csak próbáltam elvonatkoztatni a kintről beszűrődő hangoktól, amik szerencsére egy idő után el is haltak.

Már épp ki akartam menni megnézni, hogy mi a helyzet, amikor hirtelen JR lépett be. Nagyon megörültem neki, mert ez azt jelentette, hogy már végeztek Aronnal, de amikor megpillantottam a kezét, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. A keze véres volt.

- Ne nézz így rám - mondta JR. – Csak kezet mosni jöttem.

- Jó, csak… - nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a hányingerem, majd halkabban folytattam. – Nem bírom a vért.

JR bíztatóan rám mosolygott, miközben megnyitotta a csapot. Gyorsan elkaptam a tekintetem, amikor vörösre színeződött a víz.

- Aron hogy van? – kérdeztem, hogy kicsit eltereljem a gondolataim.

- Egész jól. Pár hét és kutya baja se lesz – legyintett. – Már össze is varrtuk a sebet és…

- Jó, ne részletezd! – vágtam közbe gyorsan.

- Bocsi – nézett rám bűnbánó arccal. – Gyere, menjünk ki a többiekhez. De kérlek ne sajnáltasd nagyon Aront, mert az csak ront a helyzeten. Habár ritkán, de előfordult már ilyen nálunk, és ne feledd: nem vagyunk már kezdők.

- Jó – sóhajtottam, és JR kezét megfogva mentem ki a nappaliba.

Aron már sokkal jobban nézett ki, mint egy órával ezelőtt. A fájdalmat jól láthatóan felváltotta a megkönnyebbültség. Ahogy láttam a kanapén ülni, lábát az asztalon pihentetve, miközben a fiúkkal próbált viccelődni, nagy kő esett le a szívemről.

Hiába figyelmeztetett JR, nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá szomorúan. Ezt az érzésemet még tetézte az is, hogy fájdalma ellenére próbált mindenkit megnevettetni, ezzel is bizonyítva, hogy jól van.

Amint beléptünk a nappaliba, mindenki egy emberként hallgatott el és leste reakciómat.

- Hana, ne csinálj úgy, mintha meghaltam volna. Mint láthatod, jól vagyok.

- Ezt még el is hinném, ha nem tudnám, hogy nem is olyan régen még egy golyó volt a karodban!

- Hana, fejezd be! – szólt rám határozottan, de hangját nem felemelve JR.

- Bocs – mondtam egy csepp bűntudat nélkül. Jobbnak láttam, ha nem vitatkozom, de a véleményem ugyanaz maradt.

Kínos csendben teltek el a percek, míg Aron ismét meg nem szólalt:

- Mi ez a nyomott hangulat, srácok?

- Igaza van – pattant fel Minhyun. – Nem dőlt össze a világ emiatt.

- De… - kezdtem volna ellenkezni, mire Baekho az asztalra könyökölve a homlokára csapott.

- Kellett nekünk lányt hozni a házhoz! – panaszkodott. Pár másodperc hatásszünet után mindenki elnevette magát, csak én néztem rá csúnyán.

- Bocsi – biccentett felém egy halvány mosoly kíséretében.

- Akkor karaokézzunk – vetette fel Ren, gondolom azért, hogy a nyomott hangulatot egy kis szórakozással oldjuk fel.

A többiek jókedvűen egyeztek bele, csak én maradtam komor.

- Jó szórakozást! – horkantam fel az előző karaokézásra gondolva.

- Ne már, most megint levered a hisztit? – kérdezte Minhyun.

- Nem hisztizek! – ellenkeztem. – Csak nem akarok részt venni az éneklésben. Higgyétek el, ezt a ti érdeketekben is mondom, tönkretenném a hallásotokat.

- Ugyan már! – mondta Minhyun. – Hidd el, ha tényleg olyan borzalmas leszel, majd mi fogunk elküldeni a szobádba – közölte komoly arccal, de utána elnevette magát, amiből rájöttem, hogy csak viccelt. Mint mindig.

- Na! – kelt a védelmemre JR, és átölelte a derekamat.

- De nekem tényleg nincs hangom – mondtam halkan.

- Nem baj, csak legalább maradj itt velünk és ne zárkózz be a szobádba mint legutoljára.

- Oké – egyeztem bele.

Mindannyian leültünk a kanapéra, Minhyun kivételével, aki a tévénél guggolt, hogy beindítsa a karaokét.

Jó döntés volt, hogy ott maradtam a fiúk közt, ugyanis nagyon jól szórakoztam, még így is, hogy én nem vettem részt konkrétan a játékban.

Újra és újra meglepett, mennyire tehetségesek a fiúk. Azon gondolkodtam, hogy miért ezt a munkát választották, amikor énekesnek is simán elmehettek volna. Erre rá is kérdeztem, de nem mondtak semmi konkrétat, csak megvonták a vállukat. Aztán JR valami olyasmit motyogott, hogy van fontosabb dolguk is.

Miután Minhyun befejezte az éneklést, odanyújtotta nekem a mikrofont.

- Mi az? – kérdeztem csodálkozva.

- Te jössz – vigyorgott pimaszul.

Felvontam a szemöldököm. – Már ezerszer mondtam… - kezdtem bele szerényen, mert nem akartam újabb veszekedést szítani, és azt sem akartam, hogy hisztisnek tűnjek.

- Hana – szólalt meg lágyan JR, és kezét a combomra tette.

Kérdőn felpillantottam rá.

- Nem gondolod meg magad? – kérdezte. Válaszként csak megráztam a fejem. – Az én kedvemért sem? – hajolt kicsit közelebb.

- Nem – közöltem határozottan.

Mintha csak szörnyű vereség érte volna, a vállamra hajtotta a fejét. Amint felpillantottam a többiekre, megéreztem száját a nyakamon. Először nem fordítottam rá különösebb figyelmet, de egy idő után rájöttem, hogy kicsit többről van szó, mint pár pusziról, ugyanis ajkát végighúzta nyakamon, fel az arcomig, majd megcsókolt. Eléggé meglepett ezzel, főleg, hogy már alig tudtam gondolkodni, annyira elcsavarta a fejem. A pólóm alá, a derekamhoz kalandoztak ujjai, és ugyanabban a pillanatban átcsúsztatta nyelvét az enyémhez. Amikor hajába túrtam, hátradöntött a kanapéra, de a kuncogások a fiúk felől észhez térítettek.

- M-mit csinálsz? – kérdeztem kábultan.

- Próbállak meggyőzni – felelte egy csábos mosoly kíséretében.

Köpni-nyelni nem tudtam döbbenetemben. Próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem, de JR-t ilyen közel magamhoz tudva igen nehezen ment.

- Csak az én kedvemért meggondolhatnád magad – jegyezte meg, miközben újra akcióba lendült: közel hajolt az arcomhoz, majd egy olyan csókkal ajándékozott meg, amelyet csak a hálóban szokás adni. Halkan felnyögtem. Próbáltam tisztán gondolkodni, de be kell vallanom, egyre nehezebben ment. Le akartam álltani, mielőtt még túlságosan elfajulnak a dolgok, de még ehhez sem volt erőm.

- Kérlek – lehelte a számba kéjesen, miközben kezét felcsúsztatta a combomra.

- JR… - nyögtem fel. Szinte fájt, amit csinált.

- Hana – kérlelt mézédes hangon, aminek lehetetlen volt ellenállni.

- Jó – csúszott ki a számon. Már el is felejtettem, mi miatt csinálta ezt az egészet, csak annyit tudtam, hogy a kérését nem voltam képes visszautasítani, akármi is volt az.

JR-nak hirtelen fülig érő mosoly ült az arcára, majd miután egy gyors puszit nyomott a számra, leszállt rólam.

Tiszta vörös volt az arcom, amikor találkozott a pillantásom a fiúkéval. Mind vigyorogtak, természetesen.

- Ez szép volt – pacsizott le Minhyun JR-ral. – Most már tudjuk, hogyan lehet könnyen meggyőzni Hanat – mosolygott elismerően, miközben a kezembe nyomta a mikrofont. Csak ekkor jutott el teljesen a tudatomig, mire szedett rá JR.

- Ezt nem fogom egy könnyen megbocsátani neked – fordultam tettetett dühvel JR felé.

JR erre csak ártatlanul megvonta a vállát.

Mivel már beleegyeztem, nem tudtam elkerülni az éneklést. Szerencsémre a fiúk rendesek voltak, és egy egyszerű dalt választottak ki nekem, amit még én is jól ismertem. Először nagyon halkan, és bizonytalanul énekeltem, de ahogy haladtunk a refrén felé, egyre bátrabb lettem. A fiúk nem nevettek ki, de nem is voltak elájulva a tehetségemtől. Tudtam, hogy sok helyen hamisan énekeltem, de legalább belátták, hogy volt okom a tiltakozásra. Amikor a rap részéhez értünk, hirtelen elhallgattam. A rap még kevésbé ment, mint az éneklés, ezért inkább nem is próbálkoztam vele. Lenyűgözve figyeltem JR-t, ahogy halkan mondja a szöveget, anélkül, hogy a képernyőre nézett volna.

A számnak a rap résszel lett vége, és ahogy elhallgatott a zene, a fiúk hangos tapsban és füttyögésben törtek ki.

- Ügyes voltál – puszilt meg JR. – Még egy számot? – mosolygott.

- Azt hiszem, ezt inkább passzolom.

- Szeretnéd, hogy meggyőzzelek? – kérdezte Minhyun, és úgy tett, mintha készülne felállni.

- Nem, köszi – ráztam meg a fejem.

Még egy pár dalt végigénekeltek, az utolsót pedig zárásként közösen.

Mivel mindenki fáradt volt már – és főképpen, hogy Aront hagyhassuk pihenni –, mindenki elindult aludni.

JR éppen becsukta maga után a fürdőszoba ajtót, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy hogyan alszunk, így hát egyedül feküdtem be a puha ágyamba.

Nem csalódtam benne: amikor végzett, bejött a szobámba, és befészkelte magát mellém.

Hiába voltam fáradt, nem jött álom a szememre. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni.

- Haragszol rám? – kérdezte JR, de mivel nem tudtam, hogy ébren van, eléggé meglepődtem.

- Nem, miért haragudnék?

- Hát… Zavarba hoztalak a fiúk előtt.

Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni.

- Mindegy – motyogtam végül halkan, és megpusziltam a vállát.