Like a bird trapped in a cage 35

Az ajtó becsapódására összerezzentem. Bár tudtam, hogy ez a srác és a többi fiú távozását jelentette, mégsem nyugodtam meg. Egész testemben remegtem, mint a nyárfalevél, de ennek köze sem volt ahhoz, hogy meztelen testem fázott. Belülről a lelkem reszketett. Még mindig magamon éreztem AeCha barátjának érintéseit, ahogy durván megragad, és mindenki előtt meggyaláz. Néhány helyen már kezdett bekékülni a bőröm, ahol túl erősen szorított a folytonos kapálózásom miatt, és ezek a pontok fájdalmasan lüktettek.

A szobára pár pillanatig csend telepedett, csak a sikolyaim visszhangzottak még mindig. Torkom teljesen kiszáradt a sok kiabálástól, és arcomra rászáradtak a könnycseppek.

Teljesen üresnek éreztem magam belülről,  pont mint egy kopott rongybaba: új koromban még érdekes voltam, de miután párszor játszottak velem, meguntak és eldobtak. Nekem pedig nem volt erőm arra, hogy egyedül bármit is cselekedjek, csak egy halvány remény maradt meg, hogy valaki még bármikor törődni fog velem.
Miközben én képtelen voltam megmozdulni, addig a fiúk keményen küzdöttek a szabadulásért. Előre-hátra himbálóztak a széken, de próbálkozásaik mind hiábavalók voltak: a kötél nem lazult meg. Dühöngéseik csak halk morgásnak hallatszottak a szájukon lévő ragasztó miatt.
Segíteni akartam nekik, de nem tudtam erőt vinni végtagjaimba.
A következő pillanatban léptek zaja szűrődött be a folyosóról. Rögtön arra gondoltam, hogy ők jönnek vissza értem, ami annyira megrémített, hogy a mellettem heverő nadrághoz kaptam, és amilyen gyorsan csak tudtam, felhúztam. Szememmel a pólómat kezdtem el keresni, de túl messze volt ahhoz, hogy a kanapéról elérjem.
Mikor kopogást hallottam az ajtón, megdermedtem. Itt vannak, ők azok. Visszajöttek értem. El akartam bújni, de mivel pillanatnyilag erre képtelen voltam, csak kezeimet emeltem védekezőleg magam elé.
- Jonghyun? - kiáltott egy ismeretlen hang.
Nem tudtam, ki lehetett az, és még annyira frissen élt bennem a félelem emléke, hogy továbbra is csak rájuk tudtam gondolni. Agyamat elborította pánik, és akaratlanul felkiáltottam.
-Ne! Menjetek el, hagyjatok békén! - tört elő belőlem.
Az idegen alak káromkodott egy sort, miközben erősebben megrántotta a kilincset, és berontott. Szinte már láttam a nyolc fiú alakját, ezért szorosan összeszorítottam szemeim.
- Te jó ég! - döbbent le teljesen a hangból ítélve. Továbbra sem mertem felnézni, csak jobban hozzábújtam a kanapé támlájához abban reménykedve, hogy nem vesznek észre. - Itt meg mi történt? - kérdezte, mire a fiúk egyszerre kezdtek el dühösen magyarázni, de a még mindig szájukon lévő ragasztószalag miatt továbbra is csak érthetetlen hangok hallatszottak.
A lelkem mélyén tudtam, hogy segíteni jött az idegen, de a félelemtől nem tudtam tisztán gondolkodni. Bizonytalan, de egyben kíváncsi is voltam, ezért óvatosan kinyitottam a szemem.
Az első, akit megpillantottam, az idegen volt. Oldalról látva nagyon hasonlított JR-ra, és szinte már biztos voltam  benne, hogy őt látom, amikor észrevettem az igazi JR-t még mindig a székhez kötözve. És ekkor leesett, hogy akitől én ennyire megrémültem, csak JR bátyja, Jaehyun volt.
Jaehyun éppen odalépett öccséhez, és letépte a szájáról a ragasztószalagot. Fájdalmában eltorzult az arca, de mit sem törődve vele rögtön az eloldozásáért könyörgött. Jaehyun minden szó nélkül úgy tett, ahogy öccse kérte, majd abban a pillanatban, hogy leesett a kötél a földre, JR már talpra is urgott, és azonnal felém vette az irányt. Miközben Jaehyun nekiállt kiszabadítani a többieket is, JR leguggolt mellém.
- Hana - szólított meg aggódva, majd hozzáért lágyan a karomhoz. Érintésére automatikusan összerezzentem, hiába tudtam, hogy csak JR az.
- Semmi baj, csak én vagyok az - nyugtatott, bár előző reakciómat látva inkább nem ért hozzám.
Mivel időközben Jaehyun a fiúk többségét már kiszabídította, Aron aggódó tekintettel figyelt a szoba közepéről, Baekho hangosan szitkozódott, Minhyun pedig dühében felrúgott egy széket. Ettől viszont ismét összerándultam ijedtemben, mire JR azonnal megfordult és odaszólt neki:
- Fogd vissza magad, csak megrémiszted Hana-t!
Minhyun dühösen visszavágott, de JR nem vette a fáradságot, hogy veszekedésbe kezdjen, hanem ismét felém fordult.
- Semmi baj, kicsim, most már minden rendben lesz - nyugtatott. - Gyere, kelj fel, lemossuk rólad a vért - fogta meg a kezem.
- Várj - nyögtem, és megragadtam a karját.
- Mi az? - kérdezte, miközben közelebb hajolt.
- A srác... AeCha barátja - mondtam, mire JR döbbenten nézett rám. Aztán megfordult, és összenézett a többiekkel. - Meg kell... - folytattam volna, de JR félbeszakított.
- Jól van, nem kell folytatnod. Inkább gyere, lemossuk a hátad.
Azzal óvatosan karjába kapott, és átvitt a fürdőszobába. Kaptam egy törölközőt, aztán JR egy ideig magamra hagyott, mondván, hogy álljak egy kicsit a meleg víz alatt, mert jót fog tenni.
A zuhany tényleg jól esett. Úgy éreztem, nem csak testileg, hanem lelkileg is lemosok magamról minden mocskot, amit a nyolc fiú okozott. Annyira jól esett, hogy teljesen elvesztettem az időérzékem. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, csak álltam a meleg víz alatt, és gondolatok nélkül meredtem magam elé.
A víz vörösre színeződött a véremtől, de szinte nem is éreztem a fájdalmat a hátamban.
Egy idő után elfáradtak a lábaim, ezért feladták a szolgálatot, én pedig a zuhanyzó aljába estem. Oldalra fordultam, majd felhúzott térdeimet átölelve üldögéltem tovább.
Jó sok idő telhetett el így, mert egy darabig hallottam még a fiúk szapora lépteit, de lassan azok is elhaltak. Aztán hirtelen arra eszméltem fel, hogy elzáródik felettem a víz, és JR egy törölközőt terít a hátamra. Mivel továbbra sem voltam képes megmozdulni, JR elkezdett törölgetni, majd ki is húzott a zuhanykabinból, és úgy folytatta azt. Mikor már teljesen száraz voltam, felültetett a mosógépre, és miután gézzel borította be sebemet, gondosan betekerte fáslival is. Ezután tiszta ruhát adott rám, és kikísért a nappaliba.
- Mi lesz most? - kérdeztem gyenge hangomon.
- Elmész Jaehyunnal és AeChaval egy biztonságos helyre. Ő vigyázni fog rátok, és biztos, hogy senki nem talál rátok.
Jaehyunra pillantottam, aki az ajtóban állt egy nagy táskával a kezében és közben Rennel társalgott.
- Hana! - kiáltott fel hirtelen AeCha, ahogy kilépett a szobám ajtaján. Odakaptam tekintetem, és teljesen ledöbbentem barátnőmet látva, mivel azt sem tudtam, hogy itt van.
Szó nélkül hozzám rohant, és szorosan megölelt. Nem tudtam, mennyire van tisztában a dolgokkal, viszont éreztem viselkedésén, hogy éppen eleget tud.
Még fel sem fogtam igazán, mi történt körülöttem, amikor már kint voltam az utcán, aztán egy autóban, ahol JR karjaiban pihentem. Annyira emlékszem még, hogy megálltunk valahol útközben, de hogy hol vagy miért, azt nem tudom.
Homályosan emlékszem még a dolgokra: fákat láttam, jó sok fát, aztán egy kis házikót. Nemsokára egy puha ágyon találtam magam, és JR halk, biztató szavait hallottam. Végül teljesen elnyomott az álom.

Like a bird trapped in a cage 34

Ismerős arc volt ugyan, aki legelöl állt, de nem tudtam volna megmondani, ki az. Akaratlanul is a pasas jutott eszembe, és déja vu-m támadt.
- Szia cica - kacsintott rám az előttem álló srác.
Rosszat sejtve egy lépést hátráltam, és megkérdeztem:
- Ismejük egymást?
- Még nem. A fiúkat keressük - mondta. - Légy oly kedves és szólj nekik.
Tetőtől talpig végigmértem, és legnagyobb sajnálatomra túlságosan hasonlított a pasasra, olyan volt, mintha egy fiatalabb kiadása lett volna. Sötét farmer volt rajta, az oldalán egy lánccal, az öve pedig szegecses volt. Fehér pólójára egy fekete bőrdzsekit húzott. A többi fiú mögötte hasonlóan rosszfiús hatást keltett.
Gyomrom görcsbe rándult, és baljós előérzetem támadt. Félelmem és bizalmatlanságom ellenére is megfordultam hogy elinduljak a szobák irányába.
Lehetséges, hogy ő lenne Jaehyun, JR bátyja?
Mielőtt egy lépést tettem volna, visszafordultam feléjük.
- Te vagy JR bátyja? - tettem fel neki a kérdést, mire ők összenéztek.
- Azt hiszem nem volt elég hatásos a belépőnk - szólalt meg hátulról valaki.
Az előttem álló fiú egy gonosz vigyorral pillantott rám, mire megfagyott a vér az ereimben.
- Nem, nem én vagyok - felelte, - de nekünk sokkal jobban fogsz örülni. És tudod miért? - kérdezte. Egy perverz mosoly terült szét az arcán, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, megragadott a derekamnál fogva, és magához rántott. Fülemnél éreztem leheletét, miközben próbáltam szabadulni szorításából. - Azért, mert nagyon jó vagyok az ágyban. Majd meglátod.
Amint megéreztem ajkait a nyakamon, kirázott a hideg, és ösztönösen tapostam meg a lábát. Szorítása ettől nem gyengült meg, de a következő pillanatban ellökött magától, aminek következtében a padlóra zuhantam.
- Szólj csak a fiúknak, ők is kellenek a műsorhoz - incselkedett. - Előlünk úgysem menekülsz.
Láttam magam előtt, ahogy újra megtörténik minden, amit a pasas tett. Egy pillanat alatt felpattantam a földről, és kétségbeesetten szaladtam a szobák felé. Egy hang sem jött ki a torkomon, annyira féltem.
Éppen akkor, amikor elértem az ajtót, JR jött ki rajta, és nekiütköztem.
- Mi történt? - kérdezte riadt arcomat látva.
Nem jött ki egy hang se a torkomon, de amikor az ajtó felé pillantott, meglátta a nyolc személyt befelé jönni a lakásba, és azonnal elsötétült az arca.
- Elnézést, hogy megzavarjuk a békés napjaitokat, de remélem nem hittétek, hogy szó nélkül hagyjuk a főnökünk meggyilkolását - mondta megvetéssel és gúnnyal teli hangon az ismerős alak.
JR védelmezően maga mögé tolt, közben pedig Minhyun is kilépett a szobából.
- Mit akartok? - szegezte nekik nem túl kedvesen a kérdést, miközben JR mellé lépett.
- Csak jöttünk befejezni, amit a főnökünk elkezdett - közölte lazán a srác.
- Na húzzatok innen, amíg szépen mondjuk - támadt nekik a hirtelen feltűnt Baekho is. Közben Aron és Ren is mellém lépett, így már teljes takarásban voltam.
- Tűnés innen, különben nagyon megbánjátok - szólalt meg JR. Látszólag nyugodt volt, de hangjából áradt a fojtott düh.
- Na erre kíváncsi leszek - felelte erre az egyik srác.
A következő pillanatban elszabadult a pokol: a két csapat egymásnak támadt, én pedig fejvesztve rohantam be a legközelebbi szobába.
Egész testemben remegtem, miközben valamilyen terven agyaltam. Csak egy dologra koncentráltam: hogy semmiképp se érjenek el engem. Muszáj volt elbarikádoznom az ajtót.
Először csak egy székkel próbálkoztam, de aztán rájöttem, hogy ez így túlságosan kevés, így hát minden erőmet összeszedve elkezdtem egy ágyat odatolni. A hatalmas erőfeszítsében még a sebek a hátamon is elkezdtek felszakadni, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt.
A kilincs alá feszítettem a szék támláját, majd az íróasztalt és a szekrényt is odanyomtam. Még így sem éreztem magam elég biztonságban, ezért mindent tűvé tettem valami fegyver után. Nem hittem, hogy sikerrel járok, de az egyik fiókban egy piszotyra leltem. Védekezőleg magamhoz szorítottam és egy sarokba kuporodtam.
Kintről heves dulakodás zaja szűrödött be, majd egy pár perc múlva minden elcsendesedett. Nem sokkal ezután léptek hallatszódtak a folyosóról, amit kopogás követett az ajtóm.
- Hana - szólt egy kedvesnek tűnő hang, - nyisd ki szépen az ajtót - kérlelt nyájasan. Ledermedtem a srácot hallva, és még levegőt is elfelejtettem venni.
Miután nem válaszoltam, rájött, hogy szép szóval nem fogom beengedni. Egyik kezével erőszakosan a kilincset rángatta, másik kezével pedig az ajtót verte.
Összerezzentem folyamatos káromkodását hallva, és a szívem már olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott torkomon.
Hirtelen betörte az ajtót, majd a kezével elkezdett matatni a torlaszoknál. A széket hamarosan sikeresen eltávolította az útból, és újból az ajtót próbálta kinyitni. Mivel ezzel nem járt sikerrel, vállával rugaszkodott neki. Ezt párszor elismételte, mielőtt segítséget kapott volna. Hangok alapján még vagy ketten besegítettek neki.
Tudtam, hogy a torlasz nem fogja már sokáig bírni, ezért az ablakhoz ugrottam további menekülési útvonalat keresve. Mélyen kihajoltam az utcára, és azt fontolgattam, kimászok, de mivel majdnem az épület legfelső szintjén voltunk, ez lehetetlen válalkozás lett volna.
Abban a pillanatban, hogy a srácok betörtek a szobába, megfordultam, és remegő kezekkel nekik szegeztem a fegyverem.
- Ne gyertek közelebb! - fenyegetőztem, de nem vehettek túl komolyan.
- Oké, szivi, nem kell túlreagálni a dolgokat! Tedd le szépen a fegyvert, és beszéljük meg - színlelte az ijedtett. Kétségtelenül jól szórakozott rajtam, amitől erősebben megszorítottam a pisztolyt.
- Nem vicceltem! - próbáltam magabiztosságot erőltetni magamra, de a másik három szája sarkában ott lapult egy gúnyos mosoly.
- Úgysem mered elsütni - közölte halál nyugodtan, majd tett egy lépést közelebb.
Összeszorítottam a szemem és meghúztam a ravaszt. Láttam, ahogy egy pillanatra ledermed, de amint rájött, hogy egy halk kattanáson kívül nem történt semmi, megvetően elmosolyodott. Két lépéssel átszelte a szobát, kiütötte a kezemből a fegyvert, ami a szoba túlsó végében landolt, majd megragadta a csuklóm.
- Kár, hogy nem volt még a kezedben pisztoly - alázott porig, mire a többiek hangosan felnevettek. - Lassan elfogy a türelmem, úgyhogy tedd meg a saját érdekedben, hogy nem próbálkozol feleslegesen már mással. Most gyere szépen! - ránott egyet a karomon, és elkezdett kifelé húzni.
Kétségbeesetten rángattam a kezem, hátha így kiszabadíthatom, és lábamat a földnek feszítettem fékezés céljából. Addig szenvedtem, amíg a srác azt meg nem elégelte, és a vállára nem kapott. Dühödten püföltem teljes erőmből hátát, de ő mintha meg sem érezte volna, cipelt tovább, és a nappaliba érve levágott a kanapéra. Le akartam gurulni onnét, de mielőtt bármit tehettem volna, ülő helyzetbe húzott föl.
- Íme, a nézőközönségünk - mutatott gúnyosan a fiúkra.
A nappali és az ebédlő közé állítottak öt széket, amikre a fiúkat ültették. Kezük-lábuk hátra volt kötözve, de hiába próbáltak szabadulni, nem sikerült. Mindemellett még mindegyikük mögött ott állt egy-egy srác, készen arra, hogy bármelyik pillanatban cselekedjen. Akárcsak nekem, a fiúknak sem volt esélye a menekülésre.
- Hát nem sokkal izgalmasabb így? - nyomott vissza a kanapéra, mire tehetetlenül felnyögtem. Csak most kezdett el igazán eljutni a tudatomig, mit is készülnek tenni velem. Rájöttem, nem hagyhatom magam egy könnyen, főleg így nem, hogy a fiúk is itt voltak.
Hirtelen bátorságra kaptam, és sikerült annyira lenyugodnom, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Azon törtem a fejem, hogyan akadályozhatnám meg vagy tarthatnám fel őket, mert erőszakkal eddig nem értem el semmmit.
- Egy valamit áruljatok még el - kezdtem bele kissé reszkető hanggal. - Miért teszitek ezt velem? Nem ártottam nektek semmit, akkor mégis miért?
Páran hangosan felnvettek, a melletem ülő srác pedig lenézően felhorkant.
- Angyalom - szólított meg. - Miből gondolod, hogy mindez rólad szól? Te csak egy eszköz vagy, ami segíti bosszúnkat és szórakoztat bennünket.
- Fogd be, te szemét! - kiáltott dühösen JR. - Velünk van bajotok, akkor meg miért mást bántotok? Itt vagyunk mi, büntessetek inkább minket! Most úgyis teljesen ki vagyunk szolgáltatva nektek, ti mégis ártatlan nőkkel szórakoztok!  Ne bántástok őt, kérlek! - könyörgött. - Semmiről sem tehet!
JR még folytatta volna monológját, ha a srác nem intett volna egy haverjénak, hogy hallgattassa el őt. A nagy darab, aki mögötte állt, fogott egy vastag ragasztószalagot, és azt a szájára ragasztotta. Mielőtt a többi fiú is hasonló módon felszólalhatott volna, ők is kaptak belőle.
- Szívszorító látni, mennyire meg akarod menteni a drága kis barátnődet - kezdett ismét "kedves" beszélgetésbe a srác JR felé fordulva. - De sajnálatodra közölnöm kell, tudjuk, hogy ő a gyengétek.
Annyira rossz volt hallgatni, ahogy gúnyolódik JR-ékkal, hogy dühömben lekevertem neki egy pofont. Egy pillanatra meglepődött, aztán visszakézből akkorát vágott vissza, hogy fejem a kanapé támlájának ütődött és kirepedt a szám. Néma döbbent csend telepedett a szobára, csak az ütés csattanása visszhangzott.
- Jobb lesz, ha az elején tisztázzuk, velem nem éri meg ellenkezni - szűrte a fogai közül. - Na most már elég volt a csevegésből, térjünk a tárgyra - ült rá a csípőmre türelmetlenül. Megragadta az állam és arcomat magafelé fordította. Közel hajolt hozzám, és farkasszemet néztünk egymással.
Ahogy így egymást bámultunk, ért villamcsapásként a felismerés, honnét ismerős.
- Te vagy AeCha barátja - suttogtam döbbenten magam elé. Ezt hallva a srác meglepetten nézett rám.
- Honnét tudod? - kérdezte számonkérően.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor meggondoltam magam. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e őt is belerángatni ebbe az ügybe.
- N-nem tudom - dadogtam, bár egyértelmű volt, hogy hazudok.
- Honnét ismered? - szegezett nekem egy új kérdést, továbbra sem túl kedves hangnemben. Lesütöttem a szemem, és nem terveztem válaszolni. - Nem kérdezem meg még egyszer - sziszegte fenyegetően.
- Osztálytársak voltunk - nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, és ezzel nem is hazudtam nagyot.
- Mesélt rólam? - faggatott tovább.
- N-nem - válaszoltam. - Csak mintha egyszer láttalak volna vele - füllentettem, miközben reméltem, hogy nem hallja ki a kétségbeesést a hangomból.
A srác elgondolkodva meredt maga elé, míg a Ren mögött álló fiú meg nem szólalt.
- Na mi lesz már? - kérdezte. - Mi is szeretnénk még sorra jutni!
A fiúk a székeken szinte egyszerre feszültek meg ezt hallva, nekem pedig kikerekedett a szemem, és elakadt a lélegzetem. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam, amit mondott. Csak hülyéskedett, ugye? Csak azért mondta, hogy húzza az agyunkat, igaz? Nem gondolhatta komolyan. Az lehetetlen.
A srác szája perverz mosolyra húzodott reakciómat látva, majd nekiállt levetkőztetni. Ahogy keze a pólóm alá siklott és egyre feljebb haladt, elkezdtem mocorogni. Megpróbáltam lelökni magamról, de mindhiába: egyből elkapta egy kézzel az enyémet, hogy a fejem fölé szoríthassa, másik kezével pedig a fölsőmet kezdte levenni rólam. Már épp szóvá tette volna, hogy miért nincs rajtam melltartó, amikor ujjaival hozzáért a vérző hátamhoz. A pólómat áthúzta a fejemen, majd felemelkedett, hogy mint egy könnyű rongybabát a hasamra fordíthasson, utánajárva a dolognak.
Szórakozottan felkacagott, amint meglátta a hátam, majd a többieknek is felolvasta a rövid üzenetet.
- Örülök, hogy jól szórakoztál a főnökkel - jegyezte meg. - De nem kell félned, velem is jó lesz - "nyugtatott meg", majd durván visszafordított a hátamra. Szinte már nem is éreztem az égető fájdalmat, de most újra belém hasított.
Aztán a nadrágomon volt a sor, hogy megszabadítson tőle.
Elfordítottam a fejem JR irányába. Muszáj volt erőt merítenem belőle, de ahogy megláttam arcát, megbántam. Csillogott a szeme az elfojtott könnyektől, a gyötrődéstől és az aggódástól. Biztos magát okolta mindezért. Ő volt az egyetlen, aki még próbált szabadulni és folyamatosan mozgott, míg a többiek lehajtott fejjel ültek, tehetlenül. Pillantásommal üzenni akartam neki, hogy tudja, nem őt hibáztatom, és hogy ne eméssze magát.
Ahogy a fiúkat néztem, hirtelen támadt egy ötletem, és bár nem voltam biztos benne, hogy beválik, nem adtam fel a reményt.
- Nem tudsz megerőszakolni - bukott ki belőlem.
A srác felnevetett, kétségtelenül jót szórakozott rajtam. - És miért nem?
- Mert menstruálok - vetettem be utolsó adu ászom.
Egy pillanatra megállt, és szemem sarkából láttam, hogy a fiúk erre felkapják a fejüket. Feszülten vártam, mit szól ehhez. Kétségbeesett arcomat látva azonban elvigyorodott.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt beveszem, vagy hogy ez vissza fog tartani?
Azért egy próbát megért - gondoltam magamban.
A srác a bugyimhoz nyúlt, de hirtelen megszólalt egy telefon, mire egyszerre kapta mindenki a teintetét JR irányába. Hiába ellenkezett, a mögötte álló kiszedte a zsebéből a készüléket, és a főnöke felé nyújtotta.
- Valami Jaehyun az - mondta. - Mi legyen vele?
- Nyomd ki - intett a fejével. Már épp nekiállt volna újra a kínzásomhoz, amikor újból megszólalt. - Kapcsold ki! - parancsolt rá most már dühösebben. Látszódott, hogy nagyon fogytán volt a türelme.
- De ez egy sms - jött a válasz, mire ingerülten elkérte a telefont a "főnök".
Még mindig a csípőmön ült, miközben elolvasta az üzenetet. Vett pár mély levegőt, hogy lenyugtassa magát, majd teljes erejéből a földhöz vágta a mobilt, ami így ripityára tört.
Először JR bátyja neve hallatán felcsillant a remény, de ezek után minden veszni látszott. Az erőmmel együtt már az akaratom is elhagyott.
- Szerintem ide fog jönni - szólalt meg az Aron mögött álló. - Nem árt sietni.
- Igazad van - helyeselt a srác, majd lepillantott rám. - Akkor ez egy gyors, de kemény menet lesz.

Like a bird trapped in a cage 33

Egyszerre zuhantunk a földre, de nem értettem, miért. Igazából semmit nem értettem. Fájdalmat éreztem mindenhol, éppen ezért nem tudtam eldönteni, kit lőttek meg.

Éreztem, ahogy a még meleg vér a testemet körbeveszi. Kapkodva vettem a levegőt, és vártam a pillanatot, amikor kilehelem a lelkem.

Minden hang olyan távolinak tűnt, mintha egy alagút végéből hallanám.
- Szép volt, Minhyun! – mondta Aron. – Egyenesen a halántékába!
- Az is volt a cél – válaszolta a konyha irányából.
- Hana – hallottam meg JR hangját egészen közelről, majd óvatosan felültetett. – Nem kell félned, már vége van – nyugtatott és már készült átölelni, amikor hirtelen meglátta a hátamat. – Úristen! – nyögött fel.

Mindenki tekintetét magamon éreztem, de nem foglalkoztam vele, csak JR-hoz bújtam, aki egyik kezével a derekamat ölelte, a másikkal az arcomat simogatta.  Csak most kezdett eljutni a tudatomig, hogy élek, ami azt jelentette, hogy a pasas…
- Vigyük el a hullát – mondta Minhyun.
Hallottam, ahogy megragadják a testet, és elkezdik az ajtó felé cipelni. Amikor a látószögembe kerültek, megpillantottam a pasas szétlőtt fejét. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy tényleg vége van. Ahogy fokozatosan oldódott bennem a sokk, eleredtek a könnyeim.
- Sajnálom – suttogta JR. – A mi hibánk. Nem lett volna szabad egyedül hagynunk.
- Ne beszéljünk róla – mondtam fojtott hangon.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így, de sokáig tartott, mire megint egyenletes lett a szívverésem.
- Le kéne mosni ezt a sok vért rólad – jegyezte meg és elkezdett fészkelődni alattam.
- Annyira fáj – panaszkodtam. Minden apró mozdulat fájdalmat okozott.
- De muszáj megtisztítani. Utána hidd el, jobb lesz – bíztatott, miközben segített felállni. Még járni is nehezemre esett.

Épp hogy eljutottunk a kanapéig, lábaim feladták a szolgálatot. Nem bírtam tovább.

JR segített leülni a kávézóasztalra, majd elsietett a fürdőbe. Két kézzel támaszkodtam magam mellett és erősen koncentráltam arra, hogy ne dőljek el.
Kapkodva vettem a levegőt, ahogy újra és újra megéreztem az égető fájdalmat végighasítani a gerincoszlopom mentén. Mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak, de annyira elviselhetetlen volt, hogy azt hittem, mindjárt megőrülök. Szédültem a vérveszteség miatt, ezért erősebben szorítottam az asztal szélét. Amint lehunytam a szemeim, újra megjelent előttem a pasas félmeztelen teste, és szinte éreztem a kezeit testemen. Elfogott a hányinger.
JR pár percen belül visszaért, de ez a kevés egyedül töltött idő is maga volt a pokol.
- Valószínűleg fájni fog – figyelmeztetett JR, miközben helyet foglalt mögöttem. Arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem. Abban a pillanatban, ahogy a vizes törölköző a hátamhoz ért, összerándultam.
Nem mondtam, de azt kívántam, hogy hagyja abba. Legszívesebben leállítottam volna, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, így csak összeszorítottam a fogam, és némán tűrtem.

JR végig nyugtatott, hogy nemsokára végez, és közben éreztem, hogy próbál minél óvatosabb lenni. Tudtam, hogy azért beszél, hogy kicsit elterelje a figyelmemet, de a hátamba hasító folyamatos fájdalmon kívül semmi másra nem tudtam koncentrálni. Még soha életemben nem volt ekkora kínban részem. A pasas nem kímélt, jó mélyen a húsomba vájt, hogy évek után se tűnjön el teljesen a seb.

- A javán túl vagyunk – mondta JR, és most már csak a karomat, nyakamat tisztította meg a vértől. A fehér törölköző nagyon gyorsan vörösre színeződött, ezért újra és újra ki kellett cserélnie.

- Adjak valami ruhát? – kérdezte meztelen felsőtestemre célozva. Válaszként megráztam a fejem. Igaz, kellemetlen lesz a többi fiú előtt, de a hátam pillanatnyilag semmit nem viselt el. – Akkor gyere, beviszlek a szobába – mondta, de ismét tiltakoznom kellett.

- Itt is jó lesz – mutattam a kanapéra. Természetesen a tisztára, nem arra, amelyik be lett mocskolva. – Csak hozz alá egy pokrócot, vagy valamit.

JR úgy tett, ahogy mondtam, és segített is hasra feküdni.

- Hozok fájdalomcsillapítót, és altatót, hogy tudj aludni. Meg talán egy hideg vizes törölközőt… Szeretnél még valamit?

Óvatosan megráztam a fejem, bár ahhoz is alig volt erőm. Pár perc elteltével megéreztem a hideg borogatást a hátamon. Azonnal összerándultam tőle, de aztán kezdett egyre kellemesebbé válni. JR a fejem mellé guggolt, és segített bevenni a gyógyszereket. Utána a hátát a kanapénak döntötte, és megfogta a kezem.

A gyógyszer gyorsan hatni kezdett, hamar eluralkodott rajtam az álmosság, és nemsokára mély álomba zuhantam.

Az elkövetkező hét minden napját a kanapén töltöttem. Nagyon gyenge voltam, de ahogy teltek a napok, az állapotom egyre javult. Eleinte csak segítséggel tudtam felkelni, hogy mosdóba menjek vagy egyek valamit, de az idő nagy részét pihenéssel töltöttem. Nem csak fizikai, hanem lelki fájdalom is gyötört belülről. Annyira megráztak az események, hogy mindig kellett valaki mellém támasznak.
Mikor már oldódott bennem a sokk és már nagyjából feldolgoztam a történéseket, a fiúk nagy vonalakban el is mesélték, pontosan mi történt. Mint kiderült, Minhyun volt a megmentőm, mert miközben a többiek az ajtó feltörésével voltak elfoglalva, ő az épület tetejéről lemászott a tűzlépcsőn, majd onnan lőtte le a pasast. Olyan pontosan célzott, hogy a pasas azonnal meghalt, még reflexből sem volt képes elsütni utolsó pillanatban a pisztolyt.
JR egész héten mellettem volt, akkor is, ha az idő nagy részében nem voltam ébren. Ennek ellenére is zavarban voltam, amikor valamelyik fiú a közelemben volt, mert kénytelen voltam továbbra is félmeztelenül feküdni, ugyanis a hátam még mindig nehezen viselte el a legapróbb érintést is. Igaz, egész végig hason feküdtem, így nem sok látszott meztelen mellkasomból, de a fiúk semmi jelét nem mutatták annak, hogy észrevették volna. Próbáltak úgy viselkedni, mintha minden normális lenne.

Pont egy héttel a pasas megjelenése után történt, hogy filmnézés közben váratlanul megcsörrent a mobilom. Mivel a szobámban volt, JR szaladt be érte, és hozta ki nekem.
- AeCha az - mondta. - Szeretnél beszélni vele?
Meglepődtem a barátnőm nevét hallva. Olyan rég beszéltünk már, hogy kíváncsian nyúltam a telefonomért, miközben Minhyun lehalkította a tévét.
- Szia - köszöntem bele.
- Elmondanád, hogy hol a francban vagy!? Két hete semmit nem hallottam felőled, úgy elnyelt a föld! Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak a földönkívüliek. Szóval?
- Ne haragudj - válaszoltam, de nem bírtam ki mosolygás nélkül, olyan jó volt újra beszélni vele.
- Talán kicsit meggyőzőbben kellene bocsánatot kérned, hogy komolyan is vegyem.
- Tényleg sajnálom. Nagyon sok minden összejött az utóbbi időben...
- Például micsoda? Mitől lettél hirtelen ilyen elfoglalt?
- Hát ez hosszú... - tértem ki a válasz elől.
- De én tudni akarom! - erősködött. Fogalmam sem volt, hogyan fogom kimagyarázni magam ebből. Az igazságot semmiképp nem tudhatta meg.
- Majd egyszer minden elmondok - füllentettem, és gyorsan témát is váltottam. - Mi újság veled? Hogy állsz a fiúkkal? - vetettem fel a témát, amiről tudtam, nem fogja kibírni hosszú áradozások nélkül.
- Tudom, hogy csak próbálod elterelni a témát, de nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! Viszont ha már így rákérdeztél... Van valaki, akiről mindenképp tudnod kell. Ő a világ leghelyesebb, legrendesebb, legviccesebb, legromantikusabb, legfantasztikusabb pasija! Muszáj megismerned! És tudod mi a legvonzóbb benne? Hogy olyan titokzatos!
Lehunytam a szemem, és még percekig hallgattam AeCha hosszú beszámolóját a számomra ismeretlen fiúról. Miután befejezte monológját, még képet is küldött szívszerelméről SMS-ben.
Beszélgetés végén - sajnos - újra visszaterelődött rám a téma, mert AeCha megjegyezte, hogy milyen gyenge a hangom. Nem akartam újra hazudni neki, ezért csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok. Szerencsére most ennyivel megelégedett, viszont mindenképpen meg akart beszélni egy találkozót.
- Én benne vagyok, de nem tudom, hogy mikor fog ez összejönni. Kezdek egyre jobban megbetegedni, és lehet hogy nem lenne túl szerencsés, mert a végén te is elkapnád... - magyarázkodtam.
- Remélem ezt nem csak azért mondod, hogy lerázz! - viccelődött, de hallatszódott, hogy közben komolyan is gondolja.
- Miért is akarnám lerázni a legjobb barátnőmet?
- Hát, az utóbbi időket nézve nekem nagyon úgy tűnik, hogy hanyagolsz valaki miatt.
Kínosan nevettem, és bűnbánóan JR-ra pillantottam, de aztán rájöttem, hogy mindez a pasas miatt történt, és messze nem arról van szó, hogy JR miatt kerülöm őt.
- Nem, egyáltalán nincs így - kezdtem győzködni, de AeCha gyorsan a szavamba vágva közölte, hogy megjött a barátja, ezért letszi. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább magyarázkodnom.
- Jó szórakozást - köszöntem el én is tőle, majd kinyomtam a hívást.
JR már nyújtotta a kezét a telefonért, én pedig odaadtam neki, miközben fél füllel meghallottam, hogy Minhyun a lányokról és a telefonásról dörmög valamit, majd újra felhangosítja a tévét.
- Na mi van AeChaval? - érdeklődött JR.
- Már nagyon hiányol, és mindennel meggyanúsít, de egyébként jól van. Új barátot szerzett, és róla áradozott sokat.
- Nem tudom, mikor találkozhattok megint... Egy ideig még itt kell maradnod.
Kérdőn pillantottam fel rá, mire folytatta:
- Még van egy-két elintézetlen ügy...
Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm. Nem biztos, hogy tudni akarom, és ha annyira fontos, akkor úgyis megosztja velem, gondoltam.
Miközben JR elrakta a mobilomat, úgy döntöttem, felkelek, mert már elegem volt a sok fekvésből, és a hátam állapotára is kíváncsi voltam. Szóltam is JR-nak, hogy segítsen felállni. Mivel már szokássá vált, hogy a fiúk elfordulnak, amikor kimegyek a fürdőbe, Minhyun egy sóhaj kíséretében most is így tett: 180 fokban megfordult, így a hátát mutatta nekünk.
Eddig mindig amikor felkeltem a sebek vagy felszakadtak, vagy húzták a bőrömet, ezért is utáltam elhagyni a helyem, de most szerencsére semmi ilyet nem tapasztaltam.
JR támogatásával sikerült talpra állnom, és eljutnom a fürdőbe.
- JR? - fordultam felé, amikor egyedül akart hagyni. Kérdőn fodult vissza felém. - Megtennéd, hogy hozol nekem egy pólót? Azt hiszem, most már fel tudok húzni egyet - mondtam egyrészt arra célozva, hogy már eléggé begyógyult a seb, másrészt arra, hogy ez egyre kellemetlenebb a fiúk előtt.
- Persze - válaszolta, majd becsukta maga után az ajtót.Gyorsan elvégeztem dolgomat, aztán kézmosás közben a tükörbe pillantottam. Eléggé nyúzott fejem volt, látszott, hogy napjaimat nagyrészt alvással töltöttem a kanapén.
Mivel kíváncsi voltam a hátam állapotára, megfordultam, hogy szemügyre vehessem. Most láttam először a sebes hátamat, és a látvány ledöbbentett. Az egész hátam egy nagy sebhely volt, egy nagy, ronda heg. A bőr körülötte még mindig piros volt.
Hirtelen rájöttem, hogy eddig nem is tudtam, mit vésett bele a pasas, most viszont jól láttam az üzenetet. Mély levegőt vettem, mielőtt elolvastam.
"Túl könnyű dolgom volt. Már megint."
Egyszer olvastam csak el, és muszáj volt elfordítanom a fejem, mert nem bírtam elviselni a látványt. A fiúkat is megsajnáltam, amiért ezt kellett látniuk minden nap, és még csak nem is akárhogyan.
Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem is fog sosem begyógyulni, teljesen eltűnni. Soha többé nem fogok tudni bikinit felvenni. És ha véletlenül valaki meglátja, annak hogyan fogom tudni megmagyarázni?
Csak most tudatosult igazán bennem, hogy mit művelt velem a pasas, és hogy milyen következményekkel jár.
JR sírva talált rám a földön, amikor visszaért. Azonnal mellettem termett és egy szó nélkül magához szorított. Jó sokáig ölelt, és miközben én folyamatosan folyattam könnyeimet, JR vígasztalóan a hajamat simítgatta.
- Nincs semmi baj - suttogta a fülembe.
Nagyon jól esett a törődése, és abban a pillanatban éreztem, hogy tényleg szeretem őt. Szükségem volt rá mindennél jobban, és az utóbbi időben végig támaszt nyújtott nekem, ami hatalmas segítség volt. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle; a szeretete, gondoskodása minden fájdalmamat felülmúlta. Szorosabban öleltem magamhoz, miközben arra gondoltam, nem akarom sosem elveszíteni.
Mikor sikerült lenyugodnom, fölhúztam a pólót, amit JR hozott. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem fájdult meg tőle a hátam, ami tényleg a gyógyulás jele volt. Egy halvány mosoly kíséretében megfogtam JR kezét, majd együtt kimentünk a nappaliba.
Minhyun változatlanul a kanapén ült és nézte a tévét, mi JR-ral pedig helyet foglaltunk mellette.
- Jó a pólód - biccentett. Biztosan örült, hogy nem kell már látnia a hátamba vésett üzenetet.
- A tiéd, mi? - kérdeztem lepillantva a ruhadarabra. Így visszagondolva mintha lett volna már rajtam.
- Aha - biccentett, majd halványan elmosolyodott. - De most komolyan, JR, miért folyton az én ruháimat adod neki?
- Nem szoktam figyelni, kiét veszem ki - válaszolta. - Amúgy is, a tieid elég nagyok ahhoz, hogy Hananak pont kényelmesek legyenek, főleg most.
Minhyun megforgatta a szemét, nekem pedig hirtelen összeszorult a szívem ahogy eszembe jutottak az édesanyjával történtek. Nem bírtam szó nélkül hagyni ezt a témát.
- Minhyun... - szólítottam meg bátortalanul.
Minhyun kérdőn lepillantott rám.
- Figyelj csak... Nagyon sajnálom ezt a dolgot, ami anyukáddal történt - mondtam szomorúan. JR megfeszült mellettem, amint meghallotta, hogy ezzel a kínos témával hozakodom fel. Hirtelen meg is bántam, hogy szóltam róla, de szavaimat már nem szívhattam vissza.
- Honnan...? - kérdezte Minhyun még mindig előre meredve, de amint rájött, elkomorodott az arca.
- A pasas - mondtam halkan. Már csak a nevétől is kirázott a hideg, és végigjárta a testemet egy rossz érzés, mire JR megszorította a kezem. - Sajnálom - ismételtem.
- Nem a te hibád - válaszolta érzelemmentesen Minhyun, és amint befejezte a mondatát, kinyílt a bejárati ajtó. Ren, Baekho és Aron léptek be nagy lendülettel.
- Ó, szia Hana - köszönt Aron. - Látom jobban vagy már - kedveskedett.
- Egy kicsit - feleltem.
- Örülök - mosolyodott el, aztán a fiúkra pillantott. - Beszélnünk kell - bökött a fejével a szobák irányába.
- Elmondjuk neki? - kérdezte Baekho JR-ra pillantva. Én is rá néztem, mert nyilván rólam volt szó.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Semmi különös. Csak úgy gondoltuk, hogy teszünk egy kis kiruccanást... - válaszolta JR.
- Mikor? Én is? És miért? - értetlenkedtem.
- Minél előbb, annál jobb. Itt nem vagy elég bizonságban.
Szörnyülködve néztem magam elé, mert ez csak annyit jelentett, hogy még nincs vége semminek.
- És ti? - kérdeztem.
- Nekünk dolgunk van itt, de nyilván nem hagyunk egyedül még egyszer. Tudom, hogy még nem ismered Jaehyun-t, de benne megbízom, és ő tökéletes erre a feladatra, mert meg tud védeni.
- Ő valami haverod? - kérdeztem.
- A bátyám - bicentett.
- Van bátyád!? - kérdeztem döbbenten. Csak most esett le, hogy alig tudok valamit JR-ról és az életéről. Igazság szerint semmit nem tudtam róla.
- Igen. De most a legjobb lesz, ha elkezdünk készülődni, szeretnélek minél előbb biztonságban tudni - állt fel JR, és a többiekkel együtt a szobák felé vette az irányt.
Én is így tettem, és elkezdtem bedobálni a legfontosabb holmijaimat a bőröndbe. Szívem szerint itt maradtam volna még egy pár napot, hogy pihenhessek, de ez lehetetlen volt. Így hát lelkileg felkészültem az elkövetkező stresszes napokra.
Amikor a fürdő felé igyekeztem a cuccaimért, hirtelen kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Megjött Jaehyun - gondoltam magamban. Mivel a fiúk még mindig a szobában tárgyaltak, habozás nélkül mentem ajtót nyitni neki.
Legnagyobb megdöbbenésre az ajtó túloldalán nyolc fiatalabb férfi állt, akiknek élén egy ismerős arcot pillantottam meg.

Like a bird trapped in a cage 32

Egy hang se jött ki a torkomon, csak dermedten néztem rá. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok, elvégre őtőle próbáltak óvni a fiúk, és most nem voltak itt, hogy megvédjenek. Egyedül pedig aligha leszek képes rá.

A férfi – akinek még a nevét sem tudtam – ellökte magát az ajtófélfától, amitől még nagyobb pánikba estem, és ösztönösen bevágtam az ajtót. Jó ötletnek tűnt, főleg ha sikerülne bezárnom is, igaz, valószínűleg még így is sikerülne betörnie, de legalább egy kis időt tudtam volna nyerni vele. A tervem viszont meghiúsult: az utolsó pillanatban az ajtó útjába tette a lábát, majd kitárta azt. Amikor belépett, a sokk és félelem hatásától hátratántorodtam. Nagyot nyeltem, amikor láttam, hogy nem csak bevágja az ajtót, hanem még be is zárja azt.

- Múltkor nem voltál ilyen ijedős – mondta. Még mindig gonoszan vigyorgott, amitől a hideg futkosott a hátamon. Egy ragadozóra emlékezett, aki az áldozatára készül lecsapni. Tudtam, hogy tehetetlen vagyok ellene, ami csak még jobban tetézte a félelmemet. Egyre csak hátráltam, ő pedig lassan követett, a szemkontaktust meg nem szakítva. Már előre összeállt a fejemben a terv: ha a konyhába érek, biztosan találok valamit, amit fegyverként használhatok ellene. Abban reménykedtem, hogy egy serpenyővel le tudom ütni, vagy ha mást nem, megsebesíteni. Talán így még ki is tudok szaladni…

Amikor remegő kezekkel elértem a konyhapult szélét, villámgyorsan megfordultam, és hozzávágtam az első dolgot, ami kezem ügyébe került: egy tányér. A fejét céloztam, de ő lazán kivédte, egyszerűen felemelte a karját, így azon tört össze darabokra.

- Ez igen gyenge próbálkozás volt – jegyezte meg, miközben mintha mi sem történt volna, közelített továbbra is felém. Én viszont csapdába estem. Nem tudtam tovább hátrálni, és elég kicsi volt a valószínűsége, hogy mellette el tudnék menekülni, anélkül, hogy elkapna.

Ahogy megtapintottam a fiók fogantyúját, új ötletem támadt: gyorsan kihúztam azt, és előkaptam belőle egy kést.

Még mielőtt bármit tehettem volna, megragadta a karom, és nagyot rántott rajtam, aminek hatására kiesett a kezemből a fegyverem, és én is a földre estem.  Csak pár centiméter választotta el a tenyereimet a szilánkoktól.

- Nem lesz szükséged arra a késre, drágám, van nálam is – guggolt le mellém. Kisimított egy tincset az arcomból, aztán bizonyítva az állítását, előkapott egy jóval nagyobb és élesebb kést.

Zihálva vettem a levegőt, miközben karomnál fogva felrántott álló helyzetbe. Már ez is nagyon fájt, mert olyan erősen szorított, hogy véletlenül se tudjak elmenekülni előle.

- Nem szoktam meghagyni a választás lehetőségét, de mivel ilyen szép vagy, neked megengedem, hogy dönts: hol csináljuk?

Tudtam, mire gondol, de nem tudtam válaszolni neki. A férfi türelmetlenül körbepillantott, és a fiúk szobáinál állapodott meg a tekintete.

- Szóval szeretnéd a fiúk szobájában? – kérdezte felvont szemöldökkel, és tett is arra egy lépést. De ahogyan arra gondoltam, hogy akármelyik fiú ágyában…

- Ne! – tört ki belőlem hirtelen.

- Akkor a sajátodban?

Megráztam a fejem, de nem értettem, honnan tudja, melyik kinek a szobája. Aztán eszembe jutott, hogy kétszer is betörtek ide, és hogy valószínűleg abból jöttek rá.

- Szép kis kívánságaid vannak. Szóval jobban szereted az extrább helyeket? – kérdezte egy kaján vigyor kíséretében. – Itt szeretnéd a konyhapulton, vagy hol? Ó! – jutott hirtelen eszébe valami. – A nappali tökéletesen megfelel. Te is így gondolod?

Kitágult szemekkel meredtem rá. Teljesen másmilyennek ismertem meg a bárban, még álmodni se mertem volna, hogy ilyenekre képes.

- Na gyere szépen – húzott a nappali felé. Próbáltam a lábammal lefékezni, de csúszott a padló, és ha nem tartott volna ilyen erősen, biztosan orra buktam volna.

Egyre nagyobb pánik uralkodott el rajtam, és muszáj volt tennem valamit, hogy megállítsam. Eszembe jutott minden férfi gyengéje, és minden erőmet összeszedve ágyékon akartam rúgni. Csakhogy ez elől is ügyesen kitért.

- Na-na! Erre még szükségünk lesz ma – közölte, majd jó erősen hátralökött, aminek következtében a kanapéra estem.

Megpróbáltam felkelni, de mielőtt ez sikerülhetett volna, a csípőmre ült, kezeimet pedig egy kézzel a fejem fölé szorította.

- Tudod milyen régóta várok erre a pillanatra? – kérdezte egészen közel hajolva az arcomhoz. – Elég nehéz dolgom volt a fiúkkal, mire végre sikerült mindet távol tartanom tőled. Tovább tartott, mint gondoltam volna, de ellenem nincs esélyük – közölte magabiztosan, majd amint a mondat végére ért, mohón az ajkaimra tapadt.

Erősen összeszorítottam a számat, de még így is borzalmas volt. Közben szabad kezével benyúlt a pólóm alá. Azt még elviseltem, hogy végigsimított a hasamon, de amint rámarkolt a mellemre, felnyögtem, és szétnyílt a szám.  Ezt azonnal ki is használta, nyelvét átcsúsztatta az enyémhez, miközben én tehetetlenül vergődtem alatta. Könnycseppek folytak végig az arcomon, ahogy durván szórakozott velem.

Egy idő után megunta, aminek először megörültem, de aztán rájöttem, ez csak azt jelenti, hogy a java még csak most jön.

Amint elvált ajkaimtól, hangos sikoly tört ki belőlem abban a reményben, hogy valaki meghallja. Még pár másodperc sem telt el, mire befogta a számat.

Újra előkapta a kését, és fenyegetően az arcomhoz emelte.

- Szép kis nyelved van, ugye nem örülnél, ha kivágnám?

Nem szóltam semmit, értettem a célzást.

- És jobban jársz, ha nyugton maradsz. Nem szeretnék kárt tenni a szép kis arcocskádban!

Heves bólogatásba kezdtem a késére gondolva.

A pasas a pólóm nyakához nyúlt, és egyetlen mozdulattal széttépte. Még meglepődni se volt időm, már ki is ráncigálta alólam. Alám nyúlt, és két kezét végighúzta a hátamon, míg el nem érte a melltartóm csatjait. Egy fél másodperc alatt az is lekerült rólam, mire azonnal magam elé kaptam karjaimat.

- Nem kell félned – mondta, miközben gyengéden félre akarta húzni a karomat. De miután látta, hogy nem eresztem, előkapta újra a kését. Ettől annyira megijedtem, hogy kezemet felkaptam az arcomhoz.

- Látom gyorsan tanulsz – jegyezte meg, miközben végighúzta hasamon a kést. Nem vágott meg, csak lazán végigsimított a hideg pengével a bőrömön. Mozdulatlanul vártam végig, amíg befejezi. Miután vagy kétszer végigszaladt a késsel a hasamon, végre eltette.

Száját újra az enyémre tapasztotta, majd a nyakamat és a mellkasomat is elárasztotta csókokkal. Kezét eközben a nadrágomba csúsztatta, mire összeszorítottam combjaimat, de ő erőszakosan közéjük nyúlt. Feljebb emeltem csípőmet, hogy megpróbáljak valahogy szabadulni, ezért egy kicsit befelé fordultam, de ahogy sok más, ez sem tetszett neki.

- Meg akarsz fordulni? – kérdezte ingerülten. - Hát jó – mondta, majd mialatt feltérdelt, durván a hasamra fordított. Mint egy rossz kisgyereknek, ráütött a fenekemre. – Igazából nekem mindegy, mit csinálunk, előbb utóbb úgyis mindenre sor kerül. És be kell vallanom, nagyon szép hátad van.

Éreztem, hogy ujjai végigsiklanak párszor a hátamon.

- Erről az jut eszembe, amikor… - gondolkodott el, majd mielőtt befejezte volna a mondatot, témát váltott. - Mesélték a fiúk? Egyszer már csináltam ilyet.

Először nem értettem, mire gondol, de aztán leesett. Még Minhyun mesélt arról a nőről, akit a pasas először megerőszakolt, majd egy üzenetet vésett a hátába.

Hirtelen elfogott a rémület, hogy velem is ilyesmit tervez. Ennek már csak a gondolatára is nyöszörögni kezdtem.

- Szóval hallottál róla. És azt is tudod, ki volt az a nő?

Mivel nem válaszoltam, rájött, hogy nem tudom. Jókedvűen felnevetett, amitől hideg kezdett el futkosni a hátamon.

- Gondolhattam volna, hogy ártatlan kis lelkedet nem akarták feldúlni. Pedig messze nem vagy olyan ártatlan, mint gondolják – célzott arra az estére. Nem sok mindent bántam meg eddig az életemben, de ezt nagyon is. Mondjuk akkor a fiúkkal sem találkoztam volna… - De ezen a tényen könnyen változtathatunk. Tudod – kezdett bele a mesélésbe – nem volt előre betervezve az az egész. Csak egy hirtelen ötlettől vezérelve tettem azt. Egyszer követtem őket, és akkor pillantottam meg velük egy nagyon csinos nőt. Először nem tudtam, ki az, és mit keres ott velük, de nem is érdekelt különösebben. Csak azt tudtam, hogy meg akartam szerezni magamnak. Miután rájöttem a viselkedésükből meg a kinézetéből, ki is pontosan ő, még jobb ötletnek tűnt, elvégre nem csak a magam szórakozására szolgálna, hanem még a fiúknak is fájdalmat okozna, ezzel is gyengítve őket. Nagyon nehéz eset volt a nő, sok bajom gyűlt vele, de azért magamnál tartottam. Amúgy is üzenetet akartam hagyni a fiúknak, amiben leírom, hogy nálam van, és egyszer annyira felidegesített, hogy dühömben a hátába véstem. Nem sajnáltam, mert tudtam, már úgysem sokáig bírta volna, akármennyire erős nő is volt. Utána elküldtem nekik a holttestét, az üzenettel a hátán. Biztosra akartam menni, hogy tudják, kivel állnak szemben, ezért elküldtem még egy levelet is nekik, amiben minden tettemet leírtam.

Kis szünetet tartott a beszéde után, mielőtt újra megszólalt volna.

- Jaa, a legfontosabbat még nem is mondtam – jutott eszébe. – Hogy ki is volt az a nő. Áruljam el? – hajolt közel a fülemhez. – Minhyun édesanyja – suttogta.

Elakadt a lélegzetem a két apró szó hallatán. Mindenre gondoltam, csak erre nem. Most értettem csak meg, miért borult ki annyira Minhyun, amikor mesélt róla. Belegondolni is nehéz, mennyire fájhatott ez neki, elvégre a saját anyjáról volt szó. A legrosszabb az egészben, hogy nem csak egyszerűen megölték, hanem meg is kínozták, és látta is anyja megszégyenített holttestét. Mindemellett még levelet is kaptak róla… Akaratlanul is eleredtek a könnyeim.

- Nem kell sírni – törölte le arcomat, mintha vigasztalni próbálna. – Neked nem lesz ennyire rossz. Főleg, ha megírom az üzenetet, mert akkor itt kell hagyjalak. Kár érte, nem így terveztem… Na akkor vágjunk is bele – közölte, aztán elnevette magát. – Milyen ironikus vagyok! – szórakozott magában. – Most már csak azt kell kitalálnom, mit írjak nekik – gondolkodott el.

Újra megéreztem a kés pengéjét a hátamon könnyedén végigsiklani, ugyanúgy, mint pár perccel ezelőtt.

- Nem is tudom… Neked van ötleted?

Nem voltam képes válaszolni. Rettegtem a félelemtől arra gondolva, mit tervez a fejében, és hogy mi fog történni.

- Nagyon csöndes vagy – jegyezte meg. – De ezen mindjárt változtatunk. Már ki is találtam. Ne aggódj, nem túl hosszú, különben nem is férne ki. Készen állsz? – kérdezte, mire megfagyott a vér az ereimben. Tiltakozni akartam, de pár nyöszörgésnél többre nem vitte.

A következő pillanatban megéreztem a kés hegyét, ahogy a bőrömbe váj. A fájdalom annyira elviselhetetlen volt, hogy hangos sikoly tört fel a torkomból. Kezeimet erősen összeszorítottam, és legszívesebben elhúzódtam volna, de tudtam, hogy ezzel csak még többet ártottam volna magamnak. Minden erőmre szükség volt, hogy mozdulatlan tudjak maradni, de nem volt könnyű.
A fájdalom tetőtől talpig végigjárta a testemet, ezzel teljesen megbénítva minden végtagomat.
Minden egyes befejezett betű után azt kívántam, bárcsak vége lenne már, de újra és újra belém szúrta kését.
Soha életemben nem éreztem még ekkora fájdalmat, mint amilyen most ért.

A percek óráknak tűntek, mialatt munkálkodott. Egyszer azt is mondta, hogy mindjárt végez, de mintha az is ezer éve lett volna. Hiába fejezte be, a fájdalom még mindig ott égett minden porcikámban.
Szemem sarkából láttam, ahogy a saját vérem végigfolyik az oldalamon, le kanapéra, onnét pedig a földre. Érdekes volt, hogy általában rosszul vagyok a vér látványától, de most fel se fogtam, mi az. Teljesen üresnek éreztem magam belülről, csak a hátam égett még mindig elviselhetetlenül. Egész testem lüktetett a fájdalomtól és remegtem, mint a nyárfalevél.

- Kész vagyunk – mondta diadalittasan. – Remélem a fiúk értékelni fogják. Na és akkor térjünk át az élvezetesebb részekhez.

Megragadta a karomat, majd egy mozdulattal a hátamra fordított. A fájdalom az eddigieknél is erősebben hasított belém, és újra előtört belőlem egy vérfagyasztó sikoly.

A pasas mintha semmi bajom nem lenne, elkezdett vetkőzni, miközben én próbáltam feljebb emelkedni, hogy ne érjen a sebzett bőröm a kanapéhoz.
Amikor már a pólója is a földre került, elfordítottam a fejem és a szememet is összeszorítottam, de a könnyek így is utat törtek maguknak, belegondolva, hogy mi történt és mi fog még történni. Próbáltam másra gondolni, hogy eltereljem a figyelmemet, de ez nehezemre esett.

Ahogy megéreztem a pasast a nadrágom gombjával matatni, akaratlanul is előtörtek belőlem az ellenkező sikolyok. A következő pillanatban megfeszült a teste és szinte vele egy időben idegesen befogta a számat, mire én rögtön elhallgattam. Félig hátrafordult és feszülten figyelt. Először nem értettem, miért csinálja ezt, de a keletkezett csendben én is meghallottam az ismerős lépteket és hangokat a lépcsőházból. Ezt hallva új erőre kaptam, és minden további késlekedés nélkül ellöktem kezét a számtól.
- Segítség! – kiáltottam torkom szakadtából. A pasas hirtelen a torkomhoz nyomta a kést, mire ijedtemben rögtön elhallgattam. Újra visszafordult az ajtó irányába, és már pattant is volna fel, amikor rájött, hogy hiába próbálkoznak a fiúk, az ajtó zárva van és még kulcs is van benne belülről.
Dühös kiabálások, sok káromkodás hallatszott kintről, ahogy egyre több tervük hiúsult meg.
Tudtam, hogy segítenem kell nekik, ezért habozás nélkül akcióba lendültem. Kihasználva, hogy a pasas nem rám figyelt, kikaptam a kezéből a kést, nem törődve azzal, ha esetleg megvág. Abban a pillanatban, ahogy visszakapta rám a tekintetét, arcon vágtam a kés nyelével, és azzal a lendülettel elhajítottam a szoba másik felébe, nehogy újra ellenem használja. Kihasználtam a férfi meglepettségét és minden erőmet összeszedve lelöktem magamról. Az ajtó felé rohantam, de hirtelen megragadta a bokámat és visszarántott, aminek következtében hasra vágódtam. A hátam folyamatosan égett, de nem foglalkoztam vele.

Mindketten a földön voltunk, így szabad lábammal könnyen arcul tudtam rúgni. Fájdalmában felkiáltott és egy pillanatra gyengült a szorítása, amit ki is használtam és fürgén felpattantam. Már majdnem elértem a kulcsot, amikor hirtelen megint megragadott a karomnál fogva és olyan erővel rántott vissza, aminek következtében felsikoltottam. Hallottam, ahogy az ajtót egyre erőszakosabban rángatják és vadul ordítoznak. Ez újabb erőt adott nekem, hogy kiszabaduljak a pasas karmai közül, de hirtelen előkapott egy pisztolyt, amitől teljesen lefagytam. Aztán több dolog történt egyszerre...

Ugyanabban a pillanatban, ahogy a fiúk feltörték az ajtót, a pasas magához rántott és a fiúk felé fordítva fejemhez szorította a pisztolyt.

- Még egy lépés, és búcsút vehettek a barátnőtöktől! – fenyegetőzött. Amilyen lendülettel érkeztek a fiúk, olyan hirtelen torpantak is meg. Mindegyikőjüknek ott ült a rémület az arcán, ahogyan nekem is.
- Lám-lám! – kezdett bele a szívélyes fogadtatásba a pasas, miután látta, hogy mindenki felfogta a fenyegetését. – Csak nem megint túljártam az eszeteken? – mondta gúnyosan. – Még mindig ugyanolyan tehetetlenek vagytok, mint pár évvel ezelőtt.
A fiúk ökölbe szorított kezekkel szegezték tekintetüket ránk. Láttam rajtuk, hogy majd’ szétrobbantak dühükben, ahogy a pasas még tovább húzta az agyukat.
- A főnökötök nélkül csak puhány kölykök vagytok, akik még egy egyszerű lányt sem képesek megvédeni! Jobban tennétek, ha feladnátok. Még ez a szerencsétlen lány is majdnem furfangosabb, mint ti öten… - akadt meg a mondat végén. Valamit nagyon furcsállott.

Aztán olyan hirtelen történt minden, hogy még felfogni se volt időm. A konyhaablak váratlanul betört és mielőtt még odakaphattuk volna a fejünket, eldördült egy pisztoly.

Like a bird trapped in a cage 31

Már hajnalodott, amikor felébredtem. Félig JR-on feküdtem, így amikor kimászott az ágyból, engem is felkeltett.

- Hmm – nyöszörögtem álmosan.

- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. Nyugodtan aludj tovább! – mondta JR, mielőtt nekiállt öltözködni.

- De… - könyököltem fel az ágyban. – Hová mész?

- Hármat tippelhetsz – mosolygott rám, amit csak az ablakon beszűrődő gyér hajnali fényben láttam.

Visszahanyatlottam az ágyra, és szemeimet lecsukva pihentem. Pár perc elteltével megéreztem JR ajkait az arcomon, majd elköszönt tőlem, de ezt már csak félálomban hallottam. Válaszként talán motyogtam még valamit, de aztán újra elragadott az álom.

Legközelebb már a nap meleg fénye keltett fel, ami egyenesen az arcomba sütött. Hiába húztam a takarót vissza az arcomra, már ez sem segített: nem tudtam visszaaludni. Szokásom szerint még egy jó ideig lustálkodtam az ágyban, mire összeszedtem az erőmet a felkeléshez.

Szememet dörzsölgetve léptem ki a szobámból, és az első, amit megpillantottam, Aron alvó alakja volt. A párna a feje alatt és a takarója volt a bizonyíték, hogy itt töltötte az éjszakáját. Valószínűleg a fiúk hozták ki neki, hogy ne kelljen az ágyáig mennie, elvégre nehezére esett a mozgás.

Megpróbáltam csendben lenni, hogy fel ne ébresszem, de lépteimre felkapta a fejét.

- Felébredtél? – kérdeztem, bár egyértelmű volt.

- Már régóta ébren vagyok – közölte. – Csak te tudsz ilyen sokáig aludni.

- Az lehet – mondtam halkan, miközben a konyhába battyogtam egy bögre kávéért. - Jobban vagy már? – kérdeztem.

- Valamennyivel igen. Bár elég sokszor felébredtem az éjjel. Nem sokat használt az altató… De a legnagyobb bajom az, hogy nem tarthatok a fiúkkal. Szükségük van rám, mert mostanában eléggé beindultak a dolgok.

- Ó, igen? – döbbentem le.

- Hát látod – célzott a sérüléseire. – Már egy ember hiánya is sok gondot okozhat.

- És most pontosan mit is csináltok…? – kérdeztem abban a reményben, hogy elárul valamit, mert úgy tűnt, beszédes hangulatában van.

Aron egy pillanatra elgondolkodott, fontolgatva, hogy mit és mennyit, vagy egyáltalán áruljon-e el valamit.

- Tudod… - kezdett bele. – Elvileg nem szabadna elmondanom, mert a többiek nem akarják, hogy tudj róla és te is belekeveredj még jobban. De szerintem jogod van tudni, és ahhoz képest, amit Minhyun elárult neked, ez nem olyan nagy dolog. Szóval az történt, hogy sikerült észrevétlenül követni őket, és rá is leltünk a búvóhelyükre – legalábbis az ideiglenesre. Már épp hazafelé tartottunk, de figyelmetlenek voltunk és rajtunk ütöttek, így keletkezett egy kis balhé – mesélte leegyszerűsítve a dolgokat. De nekem ez is bőven elég volt. Néha tényleg jobb, ha az ember nem tud semmit. Nem is kérdezősködtem tovább, hanem inkább témát váltottam.

- Nincs szükséged valamire? – kérdeztem.

- Egyelőre nincs. De ha bármi kell, szólok.

- Oké. Ma én gondoskodom rólad, úgyhogy akármit kérhetsz.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan.

Sajnáltam szegényt, de közben örültem is, hogy nem vagyok egész nap egyedül.

- Nem túlzás ez már egy kicsit? – kérdeztem idegesen fel-alá járkálva a szobában. Az óra lassan tízet mutatott, és a többiek még mindig nem értek haza, pedig már kora reggel elmentek…

- Nyugi, Hana – mondta unottan Aron, aki továbbra is a kanapához kötve töltötte idejét.

Nem szóltam semmit, csak magamban fortyogtam. Idegesen fújtattam párat, aztán levágtam magam a kanapéra. Normális emberek nem dolgoznak ennyit! Mondjuk nem is biztos, hogy őket normális embereknek lehet nevezni.

Olyan fáradt voltam az egész napos semmittevés miatt, hogy majdnem el is aludtam a kanapén. Keserves várakozással telt percek után végre-valahára kinyílt az ajtó.

Azonnal felpattantam a helyemről, hogy JR-t boldogan megöleljem, de nyúzott arcukat látva inkább veszteg maradtam.

- Mi volt? – kérdezte Aron, miközben a fáradt társaság helyet foglalt a kanapén. JR mellém ült és magához ölelt.

A fiúk nem válaszoltak, amiből leesett, hogy ez rám nem tartozik.

- Azt hiszem, elmegyek lefeküdni – közöltem, és felálltam a helyemről.

Miután jó éjszakát kívántak nekem, elmentem a szobámba. Mint már sokszor, a kintről beszűrődő hangokat hallgatva nyomott el az álom.

Reggel minden szokásosan indult: felébredtem, forgolódtam egy sort, aztán fölkeltem. Arra számítottam, hogy amikor kiérek a nappaliba, Aron ott fekszik a kanapén, ahogyan tegnap is, de nem találtam ott. Úgy gondoltam, biztosan a szobájában van, de a biztonság kedvéért leellenőriztem. Be is kukucskáltam halkan a szobákba, de nem volt ott. Senki nem volt otthon.

Ez nem lehet igaz! Mégis hogy gondolták azt, hogy Aront is magukkal viszik? Elvégre tegnap még menni alig tudott! Nem igaz, hogy ennyi felelősség sincs bennük!

Dúlva-fúlva vágtattam be a konyhába. Ezt nem ússzak meg ennyivel. Kapnak majd, ha hazaérnek.

Itt tartózkodásom óta először hagytak nekem egy levelet. Azonnal elmúlt a haragom, és kíváncsian téptem le a kis cetlit a hűtőről.

„Jó reggelt álomszuszék!

Elmentünk – de gondolom ezt észrevetted. Ne haragudj ránk, de muszáj volt megint egyedül hagynunk. Valószínűleg késő este érünk haza, úgy mint tegnap, de megpróbálunk minél hamarabb végezni. Nyugodtan feküdj le aludni nélkülünk.

Aron miatt ne aggódj, már sokkal jobban van.

Minhyun

U.i.: Készítettem neked reggelit, ott van a fazékban.”

Érdeklődve pillantottam a tűzhelyre, ahol valóban ott állt egy kisebb fazék. Odaléptem, és leemeltem a tetejét, aztán elnevettem magam, és kivettem az üres edényből egy újabb cetlit.

„Remélem nem vártál tőlem túl sokat. De ugye nem hitted el, hogy tényleg nekiállok főzni? Szerintem jobban is jártál, hogy nem csináltam neked semmit. Főzz magadnak valami finomat, és legyen szép napod!”

A fejemet csóválva raktam le a papírokat az asztalra. Úgy látszik Minhyunnak reggel sok ideje volt, hogy ilyenekkel szórakozzon. Mindenesetre jobb kedvre derített a „reggelijével”.

Nekiálltam igazi reggelit készíteni magamnak, amiből jól is lakok, aztán tehetetlenül lerogytam a kanapéra, és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek magammal. Sokkal unalmasabbak a napjaim, amikor egész nap egyedül ücsörgök, és várom a fiúk hazatértét.

Eszembe jutott az otthonom – az igazi. Bár most már ezt éreztem annak, és olyan volt, mintha már ezer éve nem jártam volna a saját lakásomban, pedig még csak másfél hete vagyok itt. Milyen sok minden történt azóta! Ha csak belegondolok, mennyire megijesztettek az elején – még Ren is! Az a sok hülyéskedés a fiúkkal… Eddig fel se tűnt, mennyire hiányzik az most, amikor már komolyabbra fordultak a dolgok. Aztán eszembe jutott a hétvégi sátrazás, a kis kalandunk JR-ral az erdőben, és a tó… Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha elmegyek innen. Annyira megszoktam a fiúk társaságát, hogy már el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat nélkülük.

A másfél hét alatt már két könyvet is kiolvastam, most pedig indultam a harmadikért, hogy ne teljen olyan unalmasan a napom.

Délután négy felé járhatott az idő, amikor hirtelen kopogást hallottam a bejárat felől. Boldogan pattantam fel a helyemről, hogy ajtót nyissak a fiúknak. Úgy tűnik, tényleg nagyon siettek, ha ilyen hamar ideértek. Amikor Minhyun levelét olvastam, egy percig se hittem, hogy korábban hazaérnek.

Csak amikor az ajtó elé értem, gondolkodtam el azon, hogy miért kopogtak. Tán elveszítették a kulcsukat? Mondjuk belőlük simán kinézem…

Gyorsan leakasztottam a kulcsot a helyéről, és a zárba dugtam. Rögtön a kattanás után kitártam az ajtót.

Ismerős arccal találtam szembe magam, de hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, ki az. A huszonhét év körüli férfi lazán az ajtófélfának dőlt, és csábos mosollyal nézett rám. Egy pillanat alatt végigmértem: feszülős bőrnadrágot hordott, fehér izompólóval, amire egy fekete bőrdzsekit húzott. Lábán bakancs volt, haját pedig gondosan belőtte. Kétségtelenül helyes volt.

- Szia, szivi! – köszöntött ugyanazzal a vigyorral, amivel az előbb ő is végigmért. – Emlékszel, hol hagytuk abba?

Hangja hallatán földbe gyökerezett a lábam. Villámcsapásként ért a felismerés.

A pasas a bárból.

Like a bird trapped in a cage 30

Reggel, amikor felébredtem, a fiúk már rég elmentek itthonról. Még üzenetet sem hagytak, amiben megírták volna, hogy mikorra érnek haza. Feltételezéseim és eddigi tapasztalataim alapján biztos, hogy valamikor késő este toppannak csak be. Ezért egész nap egyedül voltam, és a nap nagy részében unatkoztam. Már vagy ötször átporszívóztam, törölgettem mindent, de az idő nem akart gyorsabban telni, ezért végül leültem a tévé elé, és valami műsort kerestem, amivel elüthettem az időt.

                                         

Már rég besötétedett kint, de a fiúk még mindig nem értek haza. Úgy döntöttem, főzök vacsorát, elvégre a fiúk is biztosan éhesek, és lemertem volna fogadni, hogy egész nap nem ettek főtt ételt.

Ahogy éppen a hűtőből pakoltam ki, kicsapódott a bejárati ajtó és Minhyun lépett be rajta.

- Figyelj! - kezdett bele azonnal, miközben idegesen, feszülten rám nézett.

- Történt valami? - kérdeztem aggódva, és azonnal letettem a pultra a kezemben lévő alapanyagokat.

- Ne akadj ki nagyon, jó? Baleset volt! - magyarázta.

- Minhyun, kezdesz nagyon megijeszteni! Mi történt? - ismételtem magam, és próbáltam higgadt maradni, ugyanis ha azt mondja, hogy ne akadjak ki, akkor az azt jelenti, hogy igenis van min, vagyis baj van.

Minhyun erre csak lesütötte a szemét.

- Ugye... - akadt el a lélegzetem - ugye nem halt meg senki?

- Mi? - kapta fel a fejét. - Dehogy! - tiltakozott. - Mondanám, hogy mindannyian épek és egészségesek vagyunk, de ez nem lenne igaz...

Szám elé kaptam a kezem.

- Tudom, hogy pont emiatt vitatkoztunk tegnap, de mentségünkre legyen, hogy egyszerre négyen támadtak rá. Örüljünk, hogy ennyivel megúszta.

- Kiről van szó? - kérdeztem a szám szélét rágcsálva.

- Aronról - felelte halkan. Ennek hallatán gombóc keletkezett a torkomban.

- Hol van most? És a többiek?

- Jönnek ők is, csak Aronnak segítenek, mert egyedül nehezen tudna feljönni - mondta, közben az ajtó felé bökött.

Nem kellett sokáig várnom, míg megérkeztek. Baekho és JR két oldalról támogatták a sebesültet. Először nem is láttam pontosan, mi történt vele, de ahogy közelebb értek, megpillantottam egy hosszú, mély vágást, ami a bal combjától egészen a térdéig húzódott. Elborzadva figyeltem, ahogyan a kanapéra ültetik, majd felteszik a lábát az asztalra.

- Miért nem viszitek kórházba? - kérdeztem, de nem mertem közelebb menni, mert már így is rosszul voltam a seb látványától, hát mi lett volna, ha közelebbről is meglátom? Biztosan felfordult volna a gyomrom.

- És mégis hogy gondolod ezt? - förmedt rám JR. Látszott rajta, hogy idegesebb mint a többiek. - Szerinted mit szólnának az ápolók és orvosok, ha betoppannánk vele ilyen sérülésekkel? Azonnal riasztanák a rendőrséget, és ezt elég nehéz lenne kimagyarázni! E nélkül is van elég bajunk.

Erre bűnbánóan lesütöttem a szemem, mert természetesen igaza volt.

- Akkor talán először a karját kéne megnézni - javasolta Baekho.

- Ott is megsérült? - kérdeztem döbbenten, és azonnal a sebet kezdtem el keresni rajta. Elsőre sok különbség nem látszódott, de utána észre lehetett venni egy fekete anyagot, amivel be volt kötözve a pólón keresztül. JR, aki egész végig Aron mellett guggolt, Baekho tanácsát követve leszedte a kötést.

Éreztem, hogy az undor hatására elsápadok, ahogy megláttam Aron karján egy lyukat, ami mindent elárasztott vérrel. Ekkor összeállt a  fejemben a kép. Már értettem, mire utalt Minhyun azzal, hogy pont tegnap vesztünk össze ezen: a lövöldözés. Aront meglőtték.

Látványnak ez pont elég volt. Muszáj volt belekapaszkodnom Minhyun karjába, hogy a hirtelen ért sokktól ne essek össze. Ijedten kapott utánam, de miután megbizonyosodott róla, hogy megvagyok, Ren felé fordult.

- Nem mentek be a fürdőbe kötszerért vagy gyógyszerekért? Én nem ismerem ki magam ilyen dolgokban.

- Megnézhetjük - jött oda Ren.

Persze tudtam, hogy Minhyun csak azért mondta, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy Aront kezelik, és őszintén szólva, nagyon hálás voltam érte. Nem bírtam volna végignézni, ahogy a golyót kiveszik Aron karjából. Ha már a gondolatától is felfordult a gyomrom, akkor mi lenne, ha látnám is? És azt sem tudtam volna végignézni, ahogy szenved.

Így is elég volt hallgatni a fájdalmas nyögéseket. Ren próbálta elterelni a figyelmem azzal, hogy a gyógyszereket mutogatta és folyamatosan beszélt más dolgokról. Én pedig a legjobb tudásom szerint segítettem neki kiválasztani a megfelelő orvosságot, amit el is vitt a fiúkhoz.

Egy jó ideig nem jött vissza, de én egész végig nem mozdultam el a helyemről, csak próbáltam elvonatkoztatni a kintről beszűrődő hangoktól, amik szerencsére egy idő után el is haltak.

Már épp ki akartam menni megnézni, hogy mi a helyzet, amikor hirtelen JR lépett be. Nagyon megörültem neki, mert ez azt jelentette, hogy már végeztek Aronnal, de amikor megpillantottam a kezét, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. A keze véres volt.

- Ne nézz így rám - mondta JR. – Csak kezet mosni jöttem.

- Jó, csak… - nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a hányingerem, majd halkabban folytattam. – Nem bírom a vért.

JR bíztatóan rám mosolygott, miközben megnyitotta a csapot. Gyorsan elkaptam a tekintetem, amikor vörösre színeződött a víz.

- Aron hogy van? – kérdeztem, hogy kicsit eltereljem a gondolataim.

- Egész jól. Pár hét és kutya baja se lesz – legyintett. – Már össze is varrtuk a sebet és…

- Jó, ne részletezd! – vágtam közbe gyorsan.

- Bocsi – nézett rám bűnbánó arccal. – Gyere, menjünk ki a többiekhez. De kérlek ne sajnáltasd nagyon Aront, mert az csak ront a helyzeten. Habár ritkán, de előfordult már ilyen nálunk, és ne feledd: nem vagyunk már kezdők.

- Jó – sóhajtottam, és JR kezét megfogva mentem ki a nappaliba.

Aron már sokkal jobban nézett ki, mint egy órával ezelőtt. A fájdalmat jól láthatóan felváltotta a megkönnyebbültség. Ahogy láttam a kanapén ülni, lábát az asztalon pihentetve, miközben a fiúkkal próbált viccelődni, nagy kő esett le a szívemről.

Hiába figyelmeztetett JR, nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá szomorúan. Ezt az érzésemet még tetézte az is, hogy fájdalma ellenére próbált mindenkit megnevettetni, ezzel is bizonyítva, hogy jól van.

Amint beléptünk a nappaliba, mindenki egy emberként hallgatott el és leste reakciómat.

- Hana, ne csinálj úgy, mintha meghaltam volna. Mint láthatod, jól vagyok.

- Ezt még el is hinném, ha nem tudnám, hogy nem is olyan régen még egy golyó volt a karodban!

- Hana, fejezd be! – szólt rám határozottan, de hangját nem felemelve JR.

- Bocs – mondtam egy csepp bűntudat nélkül. Jobbnak láttam, ha nem vitatkozom, de a véleményem ugyanaz maradt.

Kínos csendben teltek el a percek, míg Aron ismét meg nem szólalt:

- Mi ez a nyomott hangulat, srácok?

- Igaza van – pattant fel Minhyun. – Nem dőlt össze a világ emiatt.

- De… - kezdtem volna ellenkezni, mire Baekho az asztalra könyökölve a homlokára csapott.

- Kellett nekünk lányt hozni a házhoz! – panaszkodott. Pár másodperc hatásszünet után mindenki elnevette magát, csak én néztem rá csúnyán.

- Bocsi – biccentett felém egy halvány mosoly kíséretében.

- Akkor karaokézzunk – vetette fel Ren, gondolom azért, hogy a nyomott hangulatot egy kis szórakozással oldjuk fel.

A többiek jókedvűen egyeztek bele, csak én maradtam komor.

- Jó szórakozást! – horkantam fel az előző karaokézásra gondolva.

- Ne már, most megint levered a hisztit? – kérdezte Minhyun.

- Nem hisztizek! – ellenkeztem. – Csak nem akarok részt venni az éneklésben. Higgyétek el, ezt a ti érdeketekben is mondom, tönkretenném a hallásotokat.

- Ugyan már! – mondta Minhyun. – Hidd el, ha tényleg olyan borzalmas leszel, majd mi fogunk elküldeni a szobádba – közölte komoly arccal, de utána elnevette magát, amiből rájöttem, hogy csak viccelt. Mint mindig.

- Na! – kelt a védelmemre JR, és átölelte a derekamat.

- De nekem tényleg nincs hangom – mondtam halkan.

- Nem baj, csak legalább maradj itt velünk és ne zárkózz be a szobádba mint legutoljára.

- Oké – egyeztem bele.

Mindannyian leültünk a kanapéra, Minhyun kivételével, aki a tévénél guggolt, hogy beindítsa a karaokét.

Jó döntés volt, hogy ott maradtam a fiúk közt, ugyanis nagyon jól szórakoztam, még így is, hogy én nem vettem részt konkrétan a játékban.

Újra és újra meglepett, mennyire tehetségesek a fiúk. Azon gondolkodtam, hogy miért ezt a munkát választották, amikor énekesnek is simán elmehettek volna. Erre rá is kérdeztem, de nem mondtak semmi konkrétat, csak megvonták a vállukat. Aztán JR valami olyasmit motyogott, hogy van fontosabb dolguk is.

Miután Minhyun befejezte az éneklést, odanyújtotta nekem a mikrofont.

- Mi az? – kérdeztem csodálkozva.

- Te jössz – vigyorgott pimaszul.

Felvontam a szemöldököm. – Már ezerszer mondtam… - kezdtem bele szerényen, mert nem akartam újabb veszekedést szítani, és azt sem akartam, hogy hisztisnek tűnjek.

- Hana – szólalt meg lágyan JR, és kezét a combomra tette.

Kérdőn felpillantottam rá.

- Nem gondolod meg magad? – kérdezte. Válaszként csak megráztam a fejem. – Az én kedvemért sem? – hajolt kicsit közelebb.

- Nem – közöltem határozottan.

Mintha csak szörnyű vereség érte volna, a vállamra hajtotta a fejét. Amint felpillantottam a többiekre, megéreztem száját a nyakamon. Először nem fordítottam rá különösebb figyelmet, de egy idő után rájöttem, hogy kicsit többről van szó, mint pár pusziról, ugyanis ajkát végighúzta nyakamon, fel az arcomig, majd megcsókolt. Eléggé meglepett ezzel, főleg, hogy már alig tudtam gondolkodni, annyira elcsavarta a fejem. A pólóm alá, a derekamhoz kalandoztak ujjai, és ugyanabban a pillanatban átcsúsztatta nyelvét az enyémhez. Amikor hajába túrtam, hátradöntött a kanapéra, de a kuncogások a fiúk felől észhez térítettek.

- M-mit csinálsz? – kérdeztem kábultan.

- Próbállak meggyőzni – felelte egy csábos mosoly kíséretében.

Köpni-nyelni nem tudtam döbbenetemben. Próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem, de JR-t ilyen közel magamhoz tudva igen nehezen ment.

- Csak az én kedvemért meggondolhatnád magad – jegyezte meg, miközben újra akcióba lendült: közel hajolt az arcomhoz, majd egy olyan csókkal ajándékozott meg, amelyet csak a hálóban szokás adni. Halkan felnyögtem. Próbáltam tisztán gondolkodni, de be kell vallanom, egyre nehezebben ment. Le akartam álltani, mielőtt még túlságosan elfajulnak a dolgok, de még ehhez sem volt erőm.

- Kérlek – lehelte a számba kéjesen, miközben kezét felcsúsztatta a combomra.

- JR… - nyögtem fel. Szinte fájt, amit csinált.

- Hana – kérlelt mézédes hangon, aminek lehetetlen volt ellenállni.

- Jó – csúszott ki a számon. Már el is felejtettem, mi miatt csinálta ezt az egészet, csak annyit tudtam, hogy a kérését nem voltam képes visszautasítani, akármi is volt az.

JR-nak hirtelen fülig érő mosoly ült az arcára, majd miután egy gyors puszit nyomott a számra, leszállt rólam.

Tiszta vörös volt az arcom, amikor találkozott a pillantásom a fiúkéval. Mind vigyorogtak, természetesen.

- Ez szép volt – pacsizott le Minhyun JR-ral. – Most már tudjuk, hogyan lehet könnyen meggyőzni Hanat – mosolygott elismerően, miközben a kezembe nyomta a mikrofont. Csak ekkor jutott el teljesen a tudatomig, mire szedett rá JR.

- Ezt nem fogom egy könnyen megbocsátani neked – fordultam tettetett dühvel JR felé.

JR erre csak ártatlanul megvonta a vállát.

Mivel már beleegyeztem, nem tudtam elkerülni az éneklést. Szerencsémre a fiúk rendesek voltak, és egy egyszerű dalt választottak ki nekem, amit még én is jól ismertem. Először nagyon halkan, és bizonytalanul énekeltem, de ahogy haladtunk a refrén felé, egyre bátrabb lettem. A fiúk nem nevettek ki, de nem is voltak elájulva a tehetségemtől. Tudtam, hogy sok helyen hamisan énekeltem, de legalább belátták, hogy volt okom a tiltakozásra. Amikor a rap részéhez értünk, hirtelen elhallgattam. A rap még kevésbé ment, mint az éneklés, ezért inkább nem is próbálkoztam vele. Lenyűgözve figyeltem JR-t, ahogy halkan mondja a szöveget, anélkül, hogy a képernyőre nézett volna.

A számnak a rap résszel lett vége, és ahogy elhallgatott a zene, a fiúk hangos tapsban és füttyögésben törtek ki.

- Ügyes voltál – puszilt meg JR. – Még egy számot? – mosolygott.

- Azt hiszem, ezt inkább passzolom.

- Szeretnéd, hogy meggyőzzelek? – kérdezte Minhyun, és úgy tett, mintha készülne felállni.

- Nem, köszi – ráztam meg a fejem.

Még egy pár dalt végigénekeltek, az utolsót pedig zárásként közösen.

Mivel mindenki fáradt volt már – és főképpen, hogy Aront hagyhassuk pihenni –, mindenki elindult aludni.

JR éppen becsukta maga után a fürdőszoba ajtót, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy hogyan alszunk, így hát egyedül feküdtem be a puha ágyamba.

Nem csalódtam benne: amikor végzett, bejött a szobámba, és befészkelte magát mellém.

Hiába voltam fáradt, nem jött álom a szememre. Össze-vissza forgolódtam, de sehogy sem tudtam elaludni.

- Haragszol rám? – kérdezte JR, de mivel nem tudtam, hogy ébren van, eléggé meglepődtem.

- Nem, miért haragudnék?

- Hát… Zavarba hoztalak a fiúk előtt.

Erre nem nagyon tudtam mit válaszolni.

- Mindegy – motyogtam végül halkan, és megpusziltam a vállát.

Like a bird trapped in a cage 29

- Te jó ég, mennyit dolgoznak a fiúk... - csodálkoztam, miközben az órára pillantottam.
A TV halkan ment előttünk, míg mi a kanapén feküdtünk. Én persze félig rajta voltam, ami szerencsére őt cseppet sem zavarta. JR nyugodtan cirógatta a fejem búbját, miközben én a fejem mellkasán pihentettem. A TV igazából feleslegesen volt bekapcsolva, mert valahogy egyikőnk sem arra figyelt.
JR először csak morgott párat, mintha most ébresztettem volna fel, mert félig aludt.
- Csak ritkán esik meg, hogy ilyen sokáig húzódik. Ez persze nem jelent feltétlen rosszat. Valószínűleg jó nyomon járnak - motyogta.
- Csak legyen már vége ennek az egésznek - sóhajtottam.
- Ha előbb elintézzük a dolgokat, akkor is itt maradsz még a hét végéig? - kérdezte.
- Igen - bólintottam. - Addig teljesen a tiétek vagyok.
- És utána? - nézett rám. Hangja halkabb volt és bizonytalan.
Erre most mit tudnék válaszolni? Azt, hogy nem? Ez nem lenne igaz...
- Majd alakulnak valahogy a dolgok - mondtam inkább magamnak, mintsem JR-nak.  - Amúgy utána is lesz dolgotok? - váltottam témát.
- Ha elértünk a célunkat, akkor különösebben nem. Szeretnénk normálisan élni, ha már nem volt lehetőségünk rá korábban - magyarázta. Kérdőn felpillantottam rá, mire ő folytatta. - Szeretnénk normális munkát, fősulira menni vagy egyetemre, barátnőt, barátokat, bulizni, meg ilyenek. Mint a normális emberek szokták.
- Megértem - sóhajtottam.
- És bocsánatot szeretnék kérni, amiért téged is belerángattunk ebbe...
Először csak kikerekedett szemekkel néztem rá, aztán elnevettem magam.
- Most komoly emiatt kérsz bocsánatot? Ugyan már JR - simítottam meg a karját. - Először is, ha én nem kezdtem volna ki azzal a pasassal a bárban, akkor lenne minden rendben. Nem ti mondtátok, hogy flörtöljek vele és csórjam el a telefonszámát - csóváltam a fejem.
- De ha nem rabolunk el...
- Ha nem raboltatok volna el, akkor már rég alulról szagolnám az ibolyákat - szakítottam félbe ingerülten. Nem is értem, miért én győzködtem őt. Nem rég még pont fordítva volt.
Pár percig farkasszemet néztünk, amit végül JR szakított meg azzal, hogy szomorúan félrenézett. - És ha akkor nem mentem volna el abba a bárba, azon a napon, abban az időpontban, és nem kezdtem volna ki

vele, akkor most nem is ismernénk egymást - mondtam vigasztalóan, mire ő újra rám nézett, majd gyorsan megcsókolt.
- Bocsáss meg - mondta megint.
- Most miért?
- Hogy ilyen sok veszélynek teszlek ki... - suttogta, mire felsóhajtottam.
- Én egyáltalán nem bánom - néztem rá csillogó szemekkel. - Érted bármit megtennék - mondtam, majd ismét megcsókoltam, de most jóval hosszabb ideig.
Ezután csendben maradtunk és a TV-t kezdtük el nézni. Egy nem túl érdekes műsor ment, amire igazából nem is figyeltem, inkább gondolkoztam ezen, meg azon. Többek közt persze a fiúkon, a pasason, a munkájukon, meg ilyenekről. Eszembe jutott persze a régen látott barátnőm is, Ae Cha, akivel mostanában egy percet sem beszéltem, pedig előtte órákat telefonáltunk, miközben a neten is leveleztünk, plusz kommentekben is beszéltünk. Ehhez képest most annyira nem is hiányzott...
- Mindig is az a pasas ellen dolgoztatok? - jutott hirtelen eszembe.
- Igen. Meg a csatlósai ellen - válaszolta most már teljesen nyugodtan. Nem tudom, hogy az előbb min is gondolkozott pontosan, hogy hirtelen olyan bűnbánó lett, és folyton mindenért bocsánatot kért tőlem, de igazából nem is érdekelt. A lényeg, hogy most már ezt is megbeszéltük.
- És hogy tervezitek legyőzni őket? Egyesével? - kérdeztem logikusan gondolkodva. Egyszerre biztosan nem, elvégre sokkal többen vannak, mint ők...
- Ez már legyen a mi dolgunk - bújt ki a válasz adás alól.
- Értem - sóhajtottam. Már megszokhattam volna, hogy az ilyen dolgokat nem kötik az orromra... - Hány óra? - kérdeztem hirtelen.
- Öm...nyolc - nézett rá a faliórára. - Apropó... Nem baj, ha kicsit korábban fekszünk le? Holnap valószínűleg nekem is el kell mennem, és nem ártana, ha éber lennék.
- Nem - mosolyogtam rá. - Ne csináljak valamit a többieknek vacsorára?
- Nem kell. Ha hazaértek, szerintem rögtön az ágyba fekszenek és majd csak reggel esznek, vagy ha netán nagyon éhesek, akkor esznek valami hideget. Ott a hűtő - mondta, majd felállt. - Elmegyek letusolni - intett a fürdőszoba felé, majd megindult. Már nyitottam is a szám, hogy megakadályozzam ebben, de aztán eszembe jutott a zavaró tényező, ezért egy fejrázás kíséretében el is hessegettem a gondolatot a fejemből. Aztán ahogy JR távolodó alakjára kaptam a tekintetem, megláttam, hogy megtorpant egy pillanatra, de pár másodperc elteltével már ment is tovább. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ugyan arra gondolunk: zuhanyzás, együtt. De erről ugye szó sem lehetett, meg egyébként is, így jobban belegondolva jó ötlet sem lett volna, elvégre köztünk még semmi sem történt...
Továbbra is a kanapén ültem és a TV-t bámultam, bár nem túl sok érdekesség ment benne még mindig. Kellemesebb volt a víz hangját hallgatni, ahogy folyik. Tudom, hogy hülyeség, de valahogy megnyugtatott.
Már egy ideje csend uralkodott, amiből arra következtettem, hogy JR végzett. Kikapcsoltam a TV-t, és már álltam is fel, hogy elmenjek a saját cuccomért, elvégre mindjárt mehetek én is fürdeni, de aztán meghallottam a hangját.
- Hana?
- Igen? - kiáltottam vissza.
- Nem hoznál egy friss törölközőt? A szobámban van a szekrényemben.
- De, persze - feleltem és feltápászkodtam a helyemről.
Először persze elmentem a saját cuccomért, hogy utána már ne kelljen visszajönnöm. Megfogtam a neszesszeres táskát, amiben persze benne voltak a fürdéshez szükséges cuccaim, és beleraktam tiszta fehérneműt is, majd megindultam JR szobájába.
Eltartott egy ideig, míg a cuccok között megtaláltam, amit kerestem. Mondjuk azért, mert mindennek JR illata volt, és csak nehezen bírtam ki, hogy ne kezdjek el mindent megnézegetni, de legfőképp elpakolni. Nem akarom megsérteni őt, mert ha neki ez a rend, akkor jó, elfogadom, de nálam ezt disznóólnak nevezik. Inkább csak gyorsan kikaptam a keresett tárgyat, bevágtam a szekrényajtót és már mentem is a fürdőbe.
Miután halkan bekopogtam, résnyire nyitottam az ajtót és benyújtottam a törölközőt. Nem akartam meglesni, ezért direkt az ellenkező irányba néztem, ezért nem is láthattam, amikor JR kinyúl az anyagért. Csakhogy a törölközővel együtt megragadta a csuklóm és annál fogva berántott. Ijedtségemben felsikoltottam és kezem az arcom elé kaptam. Igazából nem tudom, hogy mire számítottam, talán arra, hogy JR teljesen meztelenül áll előttem...
- Ne hülyéskedj már - nevetgélt halkan. Nem értettem, hogy miért mondja ezt nekem, de aztán megláttam a szemem sarkából, hogy egy fehér törölköző volt a dereka köré csavarva.
- Hé! - kaptam el a kezem arcom elől és rámutattam az ágyékára. - Ha van, miért kértél?
- Mert közben találtam - húzódott aranyos mosolyra szája.
- Persze - dünnyögtem, majd szemeim lesütöttem. Túl aranyos volt ahhoz, hogy rábírjak nézni.
- De most legalább van neked is - utalt arra, hogy én is szeretnék majd fürdeni.
- Igaz - mondtam még mindig a földet a bámulva, de aztán már nem bírtam ellen állni a kísértésnek, muszáj volt megnéznem a felsőtestét, amit persze ő is észrevett, de szerencsére nem tette szóvá. - Hol maradtak a kockáid? - kérdeztem viccelődve, miközben végigsimítottam a hasfalán.
- Baekhonál - vágta rá kapásból, mire elnevettem magam.
- Akkor kérd vissza!
- A kockahasú fiúkat szereted? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Nem feltétlenül... - mondtam. - Ha ez így lenne, akkor nem lennék veled.
- De nehogy azt hidd, hogy nekem nem volt! Csak amióta itt vagy, nem volt időm elmenni gyúrni.
- Szóval az én hibám? - kérdeztem hitetlenkedve. Persze tudtam, hogy nem gondolta komolyan, de már magától jönnek az ilyen szívatások. Hiába, öt fiúval élek összezárva, ezen nem is kell meglepődni,
- Meglehet - mosolygott rám, majd közelebb lépett. - Na lássuk, hogy neked mid van!
- Nagy hasam - vágtam rá és hátraléptem, miközben egyik kezemmel eltakartam azt, a másikat pedig JR mellkasára tettem, hogy ne jöjjön közelebb. Ravaszul elmosolyodott, mire ösztönösen jobban testemhez szorítottam a pólót.
- Ne gyere közelebb! - figyelmeztettem, de igazából mintha meg se hallotta volna, folytatta útját. Megfordult a fejemben, hogy gyorsan kiszaladok a fürdőből, de még végig se gondoltam ezt, már el is kapta JR az egyik karom, aminél fogva közelebb húzott magához és megcsikizte az oldalam, ami miatt enyhült a szorításom. JR persze kihasználta az alkalmat és lefogta a másik kezem is, majd felrántotta a fölsőm alját.
- Ez neked nagy has?
- Igen - motyogtam.
- Hát te hülye vagy! - csattant fel, mire én zavartan lesütöttem szemeimet. - De én így szeretlek - puszilta meg a homlokom. - Ilyen nagy hassal - tette hozzá, mire megütöttem a mellkasát. Ezt azt hiszem még egy párszor meg fogom kapni... - Na nézzük tovább - mondta, és egyre feljebb kezdte  húzni a fölsőmet.
- Ya! - csaptam rá a kezére. - Mióta vagy ilyen perverz? - kérdeztem elvörösödve.
- Ez nem perverzség.
- Utoljára is ezt mondtad - emlékeztettem.
- Akkor sem volt az.
- Akkor nálad mi számít annak? - kérdeztem.
- Most elemezzem? - vonta fel a szemöldökét.
- Ne, inkább ne - ráztam a fejem.
- Most már késő - vigyorodott el pimaszul, majd bele is kezdett. - A perverzségnek van határa.
- Nem akarom hallani - tapasztottam a kezem füleimre, de mivel még így is hallottam, hogy mit mond, elkezdtem 'lálálá"-zni.
- És te is élvezed, amit csinálok, úgyhogy nem értem, mi a baj - fejezte be. Erre nem tudtam mint mondani, csak elkezdtem az egyik hajtincsemet csavargatni. - Igazam van?
- Lehet - motyogtam, majd magamhoz húztam és megcsókoltam. JR rögtön viszonozta azt, majd miközben én a nyakát öleltem körbe, elkezdte a pólómat feljebb húzni. Mikor elváltunk egymástól, végleg kibújtatott belőle.
- Most boldog vagy? - kérdeztem felháborodást színlelve.
- Aha - bólogatott. - Felesleges volt nagydobra verned ezt az egészet.
- De még mindig nem értem, hogy mire volt jó - csóváltam a fejem.
- Én itt állok előtted egy szál törölközőben, te meg teljesen felöltözve. Ez így fair, hogy én is láthatlak téged kevesebb ruhában.
- Jó... - láttam be, de egy kicsit kellemetlenül éreztem magam így. Tény és való, hogy JR-nak ebben igaza van, de én mégis csak lányból vagyok és szégyenlős vagyok...
Aztán újra megcsókoltam őt figyelemelterelésként. Láttam rajta, hogy észrevette, hogy valami bajom van, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam.
Ezzel elvoltunk egy jó ideig. Aztán amikor JR elkezdte letolni a nadrágomat is, még nem kapcsoltam, de amikor az halk puffanással a földre ért, elváltam tőle.
Csodálkozva néztem rá. Egyáltalán nem értettem, hogy mire megy ki a játék, de aztán leesett.
- Szóval segítesz levetkőzni a fürdéshez? - kérdeztem, miközben kiléptem a nadrágból.
- Aha - vonta meg a vállát, de láttam, hogy mosolyog.
- Értem. De most már egyedül is menni fog.
Aprót bólintott, mire kicsit elszégyelltem magam. Akaratlanul ugyan, de mindig sikerül olyan helyzetbe hoznia, hogy muszáj elutasítanom. Nagyon rosszul éreztem magam és legszívesebben elástam volna magam a föld alá jó mélyre.
- Ne haragudj - ragadtam meg a csuklóját, amikor elindult kifelé. Kérdőn felém fordult, mire én folytattam. - Tudod, hogy ez az egész kicsit rosszkor jött... meg - tettem hozzá halkan.
- Tudom - mondta kedvesen. - Nem haragszom, megértem. Muszáj lesz hozzászoknom a lányos dolgokhoz.
Halványan elmosolyodtam, majd miután JR mögött becsukódott az ajtó, sóhajtottam egyet, és nekiálltam fürdeni.
Talán a kelleténél kicsit tovább álltam a zuhany alatt, de jól esett a meleg víz. Teljesen felfrissített. Miután alaposan megtörölköztem és felhúztam a tiszta fehérneműt, rájöttem, hogy elfelejtettem pizsamát behozni. Nagyot sóhajtottam, miközben a testem köré csavartam a törölközőt, mert azért mégse otthon vagyok, hogy szinte meztelenül mászkálhassak. Óvatosan kikukucskáltam az ajtón, hogy megnézzem a fiúk megjöttek-e már. Szerencsére (egy kivételével) még nem voltak itthon, így nyugodtan mentem a szobám felé. A fürdővel szemben volt Minhyun és Aron szobája, és ez mellett a másik három fiúé, így amikor kiléptem, megláttam, hogy az ajtó nyitva van. Nem akartam leskelődni JR után, de ahogy elindultam a szobám felé, tekintetem akaratlanul is bevándorolt oda. JR az ágyán feküdt, hason, ezért nem tudtam eldönteni, hogy ébren van-e vagy sem. Egy pillanatra megálltam, és azt fontolgattam, hogy bemenjek-e vagy sem. Már épp amikor eldöntöttem, hogy előbb felhúzom a pizsim, egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább bementem. Halkan odasurrantam hozzá és leguggoltam mellé.
- JR - suttogtam olyan halkan, hogy ha ébren van, meghallja, de ha alszik, nem ébred fel rá.
- Hmm? - morogta.
- Csak kíváncsi voltam, hogy ébren vagy-e - feleltem.
Lassan, fáradtan felemelte a fejét, és a szemembe nézett.
- Kész vagy? - kérdezte.
- Még fel kell húznom a pizsim, és aztán igen - bólintottam, majd láttam, hogy JR végig néz rajtam. Hirtelen megragadta a csuklóm, amivel testemhez szorítottam a törölközőt, így az leesett a földre; és berántott maga mellé.
- De várj, ha megjönnek a fiúk... - kezdtem ellenkezni.
- Takaró alatt leszel - szakított félbe. Nem akartam nagyon belemenni, mert mi van, ha a fiúk benyitnak és félre értik a helyzetet? Nem mintha olyan sok közük lenne ahhoz, hogy mit csinálunk, vagy mit nem, szóval felesleges emiatt aggódnia, de ha Minhyunból és Baekhoból indulok ki, akkor ők simán tovább fűzik a történetet csakhogy minket idegesítsenek.
- Hát jó - adtam be a derekam, majd befészkeltem magam mellé. Én feküdtem a fal mellett, míg JR szorosan mellett helyezkedett el. Kicsit szűkösen voltunk az ágyon, de mivel ez egy egyszemélyes ágy, ezen meg sem kell lepődni. Nem mintha annyira bántam volna, mert így csak közelebb lehettem JR-hoz.
Befordultam a fal felé, majd JR közelebb húzódott hozzám és hátulról átölelt. Egy ideig így feküdtünk, csendben és békében, aztán megéreztem ajkait a vállamon. Lágy puszikat hintett minden egyes helyre, amit ért. Óvatosan letolta a melltartóm pántját, hogy ne legyen útban neki.
- Ha annyira zavar, vedd le - tanácsoltam.
Pár perces néma csend telepedett közénk, ami alatt magam elé képzeltem JR értetlen arcát. Még így is, hogy nem láttam, mosolyra görbült a szám elé és nagy erőfeszítésbe került, hogy visszafojtsam a feltörekvő kacajom.
- Úgy értem a pántot - tettem hozzá, miután JR továbbra sem mozdult.
- Azt le lehet venni? - kérdezte.
- Nálatok tényleg nem járt még lány - mondtam mosolyogva, miközben lecsatoltam a pántot. - Így jobb?
- Aha, tökéletes - motyogta, majd folytatta a pár perccel ezelőtti munkáját. Eleinte csak a vállam és a nyakam kapott a puszijaiból, de hamarosan áttért a hátamra is, ahol megállt.
- Gyönyörű hátad van - mondta, majd végigsimított rajta. Még egy utolsó puszit kaptam a nyakamra, majd pár percnyi nyugalom és csend után el is aludtam.

Békés szunyókálásom a villany szakította félbe.
- Hoppá, bocsi - hallottam meg Aron megszeppent hangját az ajtóból. Erre már JR is elkezdett mocorogni mellettem, és én is felemeltem a fejem. Először nem értettem, hogy mitől van zavarban, de aztán rájöttem. Az történt, amire előtte is gondoltam már. A véletlen műve, hogy kétértelmű legyen a helyzetünk. Bal vállam meztelen volt, a jobb oldalon a melltartómat eltakarta a hajam, a takaró pedig úgy volt körém csavarva, mintha nem lenne rajtam semmi. JR-nak is csak a meztelen mellkasa látszódott ki.
Kómásan felemelte a fejét és hunyorogva Aronra nézett.
- Hány óra?
- Fél 12. De meg kéne beszélnünk valamit. Öltözz fel, és majd gyere ki - mondta, majd bizonytalanul megállt az ajtóban. Láttam rajta, hogy habozott, hogy kimenjen-e vagy sem. JR egy másodperc alatt kipattant az ágyból és Aronhoz ment, aki ezen nem kicsit lepődött meg.
- Gáz van? - kérdezte JR, miközben lekapcsolta a villanyt és becsukta maguk mögött az ajtót. Pislogtam párat, hogy szemem újra megszokja a sötétséget, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszaejtettem a fejem a párnámra. Kicsit csalódott voltam, hogy nekem még mindig nem mondanak semmit, elvégre többek között engem is érint ez az egész, épp ezért... De lényegébe véve nem is kéne már meglepődnöm ezen. Lehet, hogy jobb is, hogy nem tudok minden részletről. Így legalább nem féltem őket annyira, mert nem tudom, hogy nap mint nap milyen veszélyekkel kell szembe nézniük.  De ezzel is az a baj, hogy voltak dolgok, amiket elmondtak, emiatt tökéletesen tudom, hogy veszélyes játékot űznek...
Addig gondolkoztam ilyeneken, míg újra el nem nyomott az álom.