Like a bird trapped in a cage 34

Ismerős arc volt ugyan, aki legelöl állt, de nem tudtam volna megmondani, ki az. Akaratlanul is a pasas jutott eszembe, és déja vu-m támadt.
- Szia cica - kacsintott rám az előttem álló srác.
Rosszat sejtve egy lépést hátráltam, és megkérdeztem:
- Ismejük egymást?
- Még nem. A fiúkat keressük - mondta. - Légy oly kedves és szólj nekik.
Tetőtől talpig végigmértem, és legnagyobb sajnálatomra túlságosan hasonlított a pasasra, olyan volt, mintha egy fiatalabb kiadása lett volna. Sötét farmer volt rajta, az oldalán egy lánccal, az öve pedig szegecses volt. Fehér pólójára egy fekete bőrdzsekit húzott. A többi fiú mögötte hasonlóan rosszfiús hatást keltett.
Gyomrom görcsbe rándult, és baljós előérzetem támadt. Félelmem és bizalmatlanságom ellenére is megfordultam hogy elinduljak a szobák irányába.
Lehetséges, hogy ő lenne Jaehyun, JR bátyja?
Mielőtt egy lépést tettem volna, visszafordultam feléjük.
- Te vagy JR bátyja? - tettem fel neki a kérdést, mire ők összenéztek.
- Azt hiszem nem volt elég hatásos a belépőnk - szólalt meg hátulról valaki.
Az előttem álló fiú egy gonosz vigyorral pillantott rám, mire megfagyott a vér az ereimben.
- Nem, nem én vagyok - felelte, - de nekünk sokkal jobban fogsz örülni. És tudod miért? - kérdezte. Egy perverz mosoly terült szét az arcán, majd mielőtt bármit reagálhattam volna, megragadott a derekamnál fogva, és magához rántott. Fülemnél éreztem leheletét, miközben próbáltam szabadulni szorításából. - Azért, mert nagyon jó vagyok az ágyban. Majd meglátod.
Amint megéreztem ajkait a nyakamon, kirázott a hideg, és ösztönösen tapostam meg a lábát. Szorítása ettől nem gyengült meg, de a következő pillanatban ellökött magától, aminek következtében a padlóra zuhantam.
- Szólj csak a fiúknak, ők is kellenek a műsorhoz - incselkedett. - Előlünk úgysem menekülsz.
Láttam magam előtt, ahogy újra megtörténik minden, amit a pasas tett. Egy pillanat alatt felpattantam a földről, és kétségbeesetten szaladtam a szobák felé. Egy hang sem jött ki a torkomon, annyira féltem.
Éppen akkor, amikor elértem az ajtót, JR jött ki rajta, és nekiütköztem.
- Mi történt? - kérdezte riadt arcomat látva.
Nem jött ki egy hang se a torkomon, de amikor az ajtó felé pillantott, meglátta a nyolc személyt befelé jönni a lakásba, és azonnal elsötétült az arca.
- Elnézést, hogy megzavarjuk a békés napjaitokat, de remélem nem hittétek, hogy szó nélkül hagyjuk a főnökünk meggyilkolását - mondta megvetéssel és gúnnyal teli hangon az ismerős alak.
JR védelmezően maga mögé tolt, közben pedig Minhyun is kilépett a szobából.
- Mit akartok? - szegezte nekik nem túl kedvesen a kérdést, miközben JR mellé lépett.
- Csak jöttünk befejezni, amit a főnökünk elkezdett - közölte lazán a srác.
- Na húzzatok innen, amíg szépen mondjuk - támadt nekik a hirtelen feltűnt Baekho is. Közben Aron és Ren is mellém lépett, így már teljes takarásban voltam.
- Tűnés innen, különben nagyon megbánjátok - szólalt meg JR. Látszólag nyugodt volt, de hangjából áradt a fojtott düh.
- Na erre kíváncsi leszek - felelte erre az egyik srác.
A következő pillanatban elszabadult a pokol: a két csapat egymásnak támadt, én pedig fejvesztve rohantam be a legközelebbi szobába.
Egész testemben remegtem, miközben valamilyen terven agyaltam. Csak egy dologra koncentráltam: hogy semmiképp se érjenek el engem. Muszáj volt elbarikádoznom az ajtót.
Először csak egy székkel próbálkoztam, de aztán rájöttem, hogy ez így túlságosan kevés, így hát minden erőmet összeszedve elkezdtem egy ágyat odatolni. A hatalmas erőfeszítsében még a sebek a hátamon is elkezdtek felszakadni, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt.
A kilincs alá feszítettem a szék támláját, majd az íróasztalt és a szekrényt is odanyomtam. Még így sem éreztem magam elég biztonságban, ezért mindent tűvé tettem valami fegyver után. Nem hittem, hogy sikerrel járok, de az egyik fiókban egy piszotyra leltem. Védekezőleg magamhoz szorítottam és egy sarokba kuporodtam.
Kintről heves dulakodás zaja szűrödött be, majd egy pár perc múlva minden elcsendesedett. Nem sokkal ezután léptek hallatszódtak a folyosóról, amit kopogás követett az ajtóm.
- Hana - szólt egy kedvesnek tűnő hang, - nyisd ki szépen az ajtót - kérlelt nyájasan. Ledermedtem a srácot hallva, és még levegőt is elfelejtettem venni.
Miután nem válaszoltam, rájött, hogy szép szóval nem fogom beengedni. Egyik kezével erőszakosan a kilincset rángatta, másik kezével pedig az ajtót verte.
Összerezzentem folyamatos káromkodását hallva, és a szívem már olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott torkomon.
Hirtelen betörte az ajtót, majd a kezével elkezdett matatni a torlaszoknál. A széket hamarosan sikeresen eltávolította az útból, és újból az ajtót próbálta kinyitni. Mivel ezzel nem járt sikerrel, vállával rugaszkodott neki. Ezt párszor elismételte, mielőtt segítséget kapott volna. Hangok alapján még vagy ketten besegítettek neki.
Tudtam, hogy a torlasz nem fogja már sokáig bírni, ezért az ablakhoz ugrottam további menekülési útvonalat keresve. Mélyen kihajoltam az utcára, és azt fontolgattam, kimászok, de mivel majdnem az épület legfelső szintjén voltunk, ez lehetetlen válalkozás lett volna.
Abban a pillanatban, hogy a srácok betörtek a szobába, megfordultam, és remegő kezekkel nekik szegeztem a fegyverem.
- Ne gyertek közelebb! - fenyegetőztem, de nem vehettek túl komolyan.
- Oké, szivi, nem kell túlreagálni a dolgokat! Tedd le szépen a fegyvert, és beszéljük meg - színlelte az ijedtett. Kétségtelenül jól szórakozott rajtam, amitől erősebben megszorítottam a pisztolyt.
- Nem vicceltem! - próbáltam magabiztosságot erőltetni magamra, de a másik három szája sarkában ott lapult egy gúnyos mosoly.
- Úgysem mered elsütni - közölte halál nyugodtan, majd tett egy lépést közelebb.
Összeszorítottam a szemem és meghúztam a ravaszt. Láttam, ahogy egy pillanatra ledermed, de amint rájött, hogy egy halk kattanáson kívül nem történt semmi, megvetően elmosolyodott. Két lépéssel átszelte a szobát, kiütötte a kezemből a fegyvert, ami a szoba túlsó végében landolt, majd megragadta a csuklóm.
- Kár, hogy nem volt még a kezedben pisztoly - alázott porig, mire a többiek hangosan felnevettek. - Lassan elfogy a türelmem, úgyhogy tedd meg a saját érdekedben, hogy nem próbálkozol feleslegesen már mással. Most gyere szépen! - ránott egyet a karomon, és elkezdett kifelé húzni.
Kétségbeesetten rángattam a kezem, hátha így kiszabadíthatom, és lábamat a földnek feszítettem fékezés céljából. Addig szenvedtem, amíg a srác azt meg nem elégelte, és a vállára nem kapott. Dühödten püföltem teljes erőmből hátát, de ő mintha meg sem érezte volna, cipelt tovább, és a nappaliba érve levágott a kanapéra. Le akartam gurulni onnét, de mielőtt bármit tehettem volna, ülő helyzetbe húzott föl.
- Íme, a nézőközönségünk - mutatott gúnyosan a fiúkra.
A nappali és az ebédlő közé állítottak öt széket, amikre a fiúkat ültették. Kezük-lábuk hátra volt kötözve, de hiába próbáltak szabadulni, nem sikerült. Mindemellett még mindegyikük mögött ott állt egy-egy srác, készen arra, hogy bármelyik pillanatban cselekedjen. Akárcsak nekem, a fiúknak sem volt esélye a menekülésre.
- Hát nem sokkal izgalmasabb így? - nyomott vissza a kanapéra, mire tehetetlenül felnyögtem. Csak most kezdett el igazán eljutni a tudatomig, mit is készülnek tenni velem. Rájöttem, nem hagyhatom magam egy könnyen, főleg így nem, hogy a fiúk is itt voltak.
Hirtelen bátorságra kaptam, és sikerült annyira lenyugodnom, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Azon törtem a fejem, hogyan akadályozhatnám meg vagy tarthatnám fel őket, mert erőszakkal eddig nem értem el semmmit.
- Egy valamit áruljatok még el - kezdtem bele kissé reszkető hanggal. - Miért teszitek ezt velem? Nem ártottam nektek semmit, akkor mégis miért?
Páran hangosan felnvettek, a melletem ülő srác pedig lenézően felhorkant.
- Angyalom - szólított meg. - Miből gondolod, hogy mindez rólad szól? Te csak egy eszköz vagy, ami segíti bosszúnkat és szórakoztat bennünket.
- Fogd be, te szemét! - kiáltott dühösen JR. - Velünk van bajotok, akkor meg miért mást bántotok? Itt vagyunk mi, büntessetek inkább minket! Most úgyis teljesen ki vagyunk szolgáltatva nektek, ti mégis ártatlan nőkkel szórakoztok!  Ne bántástok őt, kérlek! - könyörgött. - Semmiről sem tehet!
JR még folytatta volna monológját, ha a srác nem intett volna egy haverjénak, hogy hallgattassa el őt. A nagy darab, aki mögötte állt, fogott egy vastag ragasztószalagot, és azt a szájára ragasztotta. Mielőtt a többi fiú is hasonló módon felszólalhatott volna, ők is kaptak belőle.
- Szívszorító látni, mennyire meg akarod menteni a drága kis barátnődet - kezdett ismét "kedves" beszélgetésbe a srác JR felé fordulva. - De sajnálatodra közölnöm kell, tudjuk, hogy ő a gyengétek.
Annyira rossz volt hallgatni, ahogy gúnyolódik JR-ékkal, hogy dühömben lekevertem neki egy pofont. Egy pillanatra meglepődött, aztán visszakézből akkorát vágott vissza, hogy fejem a kanapé támlájának ütődött és kirepedt a szám. Néma döbbent csend telepedett a szobára, csak az ütés csattanása visszhangzott.
- Jobb lesz, ha az elején tisztázzuk, velem nem éri meg ellenkezni - szűrte a fogai közül. - Na most már elég volt a csevegésből, térjünk a tárgyra - ült rá a csípőmre türelmetlenül. Megragadta az állam és arcomat magafelé fordította. Közel hajolt hozzám, és farkasszemet néztünk egymással.
Ahogy így egymást bámultunk, ért villamcsapásként a felismerés, honnét ismerős.
- Te vagy AeCha barátja - suttogtam döbbenten magam elé. Ezt hallva a srác meglepetten nézett rám.
- Honnét tudod? - kérdezte számonkérően.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor meggondoltam magam. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e őt is belerángatni ebbe az ügybe.
- N-nem tudom - dadogtam, bár egyértelmű volt, hogy hazudok.
- Honnét ismered? - szegezett nekem egy új kérdést, továbbra sem túl kedves hangnemben. Lesütöttem a szemem, és nem terveztem válaszolni. - Nem kérdezem meg még egyszer - sziszegte fenyegetően.
- Osztálytársak voltunk - nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott, és ezzel nem is hazudtam nagyot.
- Mesélt rólam? - faggatott tovább.
- N-nem - válaszoltam. - Csak mintha egyszer láttalak volna vele - füllentettem, miközben reméltem, hogy nem hallja ki a kétségbeesést a hangomból.
A srác elgondolkodva meredt maga elé, míg a Ren mögött álló fiú meg nem szólalt.
- Na mi lesz már? - kérdezte. - Mi is szeretnénk még sorra jutni!
A fiúk a székeken szinte egyszerre feszültek meg ezt hallva, nekem pedig kikerekedett a szemem, és elakadt a lélegzetem. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam, amit mondott. Csak hülyéskedett, ugye? Csak azért mondta, hogy húzza az agyunkat, igaz? Nem gondolhatta komolyan. Az lehetetlen.
A srác szája perverz mosolyra húzodott reakciómat látva, majd nekiállt levetkőztetni. Ahogy keze a pólóm alá siklott és egyre feljebb haladt, elkezdtem mocorogni. Megpróbáltam lelökni magamról, de mindhiába: egyből elkapta egy kézzel az enyémet, hogy a fejem fölé szoríthassa, másik kezével pedig a fölsőmet kezdte levenni rólam. Már épp szóvá tette volna, hogy miért nincs rajtam melltartó, amikor ujjaival hozzáért a vérző hátamhoz. A pólómat áthúzta a fejemen, majd felemelkedett, hogy mint egy könnyű rongybabát a hasamra fordíthasson, utánajárva a dolognak.
Szórakozottan felkacagott, amint meglátta a hátam, majd a többieknek is felolvasta a rövid üzenetet.
- Örülök, hogy jól szórakoztál a főnökkel - jegyezte meg. - De nem kell félned, velem is jó lesz - "nyugtatott meg", majd durván visszafordított a hátamra. Szinte már nem is éreztem az égető fájdalmat, de most újra belém hasított.
Aztán a nadrágomon volt a sor, hogy megszabadítson tőle.
Elfordítottam a fejem JR irányába. Muszáj volt erőt merítenem belőle, de ahogy megláttam arcát, megbántam. Csillogott a szeme az elfojtott könnyektől, a gyötrődéstől és az aggódástól. Biztos magát okolta mindezért. Ő volt az egyetlen, aki még próbált szabadulni és folyamatosan mozgott, míg a többiek lehajtott fejjel ültek, tehetlenül. Pillantásommal üzenni akartam neki, hogy tudja, nem őt hibáztatom, és hogy ne eméssze magát.
Ahogy a fiúkat néztem, hirtelen támadt egy ötletem, és bár nem voltam biztos benne, hogy beválik, nem adtam fel a reményt.
- Nem tudsz megerőszakolni - bukott ki belőlem.
A srác felnevetett, kétségtelenül jót szórakozott rajtam. - És miért nem?
- Mert menstruálok - vetettem be utolsó adu ászom.
Egy pillanatra megállt, és szemem sarkából láttam, hogy a fiúk erre felkapják a fejüket. Feszülten vártam, mit szól ehhez. Kétségbeesett arcomat látva azonban elvigyorodott.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt beveszem, vagy hogy ez vissza fog tartani?
Azért egy próbát megért - gondoltam magamban.
A srác a bugyimhoz nyúlt, de hirtelen megszólalt egy telefon, mire egyszerre kapta mindenki a teintetét JR irányába. Hiába ellenkezett, a mögötte álló kiszedte a zsebéből a készüléket, és a főnöke felé nyújtotta.
- Valami Jaehyun az - mondta. - Mi legyen vele?
- Nyomd ki - intett a fejével. Már épp nekiállt volna újra a kínzásomhoz, amikor újból megszólalt. - Kapcsold ki! - parancsolt rá most már dühösebben. Látszódott, hogy nagyon fogytán volt a türelme.
- De ez egy sms - jött a válasz, mire ingerülten elkérte a telefont a "főnök".
Még mindig a csípőmön ült, miközben elolvasta az üzenetet. Vett pár mély levegőt, hogy lenyugtassa magát, majd teljes erejéből a földhöz vágta a mobilt, ami így ripityára tört.
Először JR bátyja neve hallatán felcsillant a remény, de ezek után minden veszni látszott. Az erőmmel együtt már az akaratom is elhagyott.
- Szerintem ide fog jönni - szólalt meg az Aron mögött álló. - Nem árt sietni.
- Igazad van - helyeselt a srác, majd lepillantott rám. - Akkor ez egy gyors, de kemény menet lesz.

Like a bird trapped in a cage 33

Egyszerre zuhantunk a földre, de nem értettem, miért. Igazából semmit nem értettem. Fájdalmat éreztem mindenhol, éppen ezért nem tudtam eldönteni, kit lőttek meg.

Éreztem, ahogy a még meleg vér a testemet körbeveszi. Kapkodva vettem a levegőt, és vártam a pillanatot, amikor kilehelem a lelkem.

Minden hang olyan távolinak tűnt, mintha egy alagút végéből hallanám.
- Szép volt, Minhyun! – mondta Aron. – Egyenesen a halántékába!
- Az is volt a cél – válaszolta a konyha irányából.
- Hana – hallottam meg JR hangját egészen közelről, majd óvatosan felültetett. – Nem kell félned, már vége van – nyugtatott és már készült átölelni, amikor hirtelen meglátta a hátamat. – Úristen! – nyögött fel.

Mindenki tekintetét magamon éreztem, de nem foglalkoztam vele, csak JR-hoz bújtam, aki egyik kezével a derekamat ölelte, a másikkal az arcomat simogatta.  Csak most kezdett eljutni a tudatomig, hogy élek, ami azt jelentette, hogy a pasas…
- Vigyük el a hullát – mondta Minhyun.
Hallottam, ahogy megragadják a testet, és elkezdik az ajtó felé cipelni. Amikor a látószögembe kerültek, megpillantottam a pasas szétlőtt fejét. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy tényleg vége van. Ahogy fokozatosan oldódott bennem a sokk, eleredtek a könnyeim.
- Sajnálom – suttogta JR. – A mi hibánk. Nem lett volna szabad egyedül hagynunk.
- Ne beszéljünk róla – mondtam fojtott hangon.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk így, de sokáig tartott, mire megint egyenletes lett a szívverésem.
- Le kéne mosni ezt a sok vért rólad – jegyezte meg és elkezdett fészkelődni alattam.
- Annyira fáj – panaszkodtam. Minden apró mozdulat fájdalmat okozott.
- De muszáj megtisztítani. Utána hidd el, jobb lesz – bíztatott, miközben segített felállni. Még járni is nehezemre esett.

Épp hogy eljutottunk a kanapéig, lábaim feladták a szolgálatot. Nem bírtam tovább.

JR segített leülni a kávézóasztalra, majd elsietett a fürdőbe. Két kézzel támaszkodtam magam mellett és erősen koncentráltam arra, hogy ne dőljek el.
Kapkodva vettem a levegőt, ahogy újra és újra megéreztem az égető fájdalmat végighasítani a gerincoszlopom mentén. Mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak, de annyira elviselhetetlen volt, hogy azt hittem, mindjárt megőrülök. Szédültem a vérveszteség miatt, ezért erősebben szorítottam az asztal szélét. Amint lehunytam a szemeim, újra megjelent előttem a pasas félmeztelen teste, és szinte éreztem a kezeit testemen. Elfogott a hányinger.
JR pár percen belül visszaért, de ez a kevés egyedül töltött idő is maga volt a pokol.
- Valószínűleg fájni fog – figyelmeztetett JR, miközben helyet foglalt mögöttem. Arra gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem lehet, de tévedtem. Abban a pillanatban, ahogy a vizes törölköző a hátamhoz ért, összerándultam.
Nem mondtam, de azt kívántam, hogy hagyja abba. Legszívesebben leállítottam volna, de tudtam, hogy erősnek kell lennem, így csak összeszorítottam a fogam, és némán tűrtem.

JR végig nyugtatott, hogy nemsokára végez, és közben éreztem, hogy próbál minél óvatosabb lenni. Tudtam, hogy azért beszél, hogy kicsit elterelje a figyelmemet, de a hátamba hasító folyamatos fájdalmon kívül semmi másra nem tudtam koncentrálni. Még soha életemben nem volt ekkora kínban részem. A pasas nem kímélt, jó mélyen a húsomba vájt, hogy évek után se tűnjön el teljesen a seb.

- A javán túl vagyunk – mondta JR, és most már csak a karomat, nyakamat tisztította meg a vértől. A fehér törölköző nagyon gyorsan vörösre színeződött, ezért újra és újra ki kellett cserélnie.

- Adjak valami ruhát? – kérdezte meztelen felsőtestemre célozva. Válaszként megráztam a fejem. Igaz, kellemetlen lesz a többi fiú előtt, de a hátam pillanatnyilag semmit nem viselt el. – Akkor gyere, beviszlek a szobába – mondta, de ismét tiltakoznom kellett.

- Itt is jó lesz – mutattam a kanapéra. Természetesen a tisztára, nem arra, amelyik be lett mocskolva. – Csak hozz alá egy pokrócot, vagy valamit.

JR úgy tett, ahogy mondtam, és segített is hasra feküdni.

- Hozok fájdalomcsillapítót, és altatót, hogy tudj aludni. Meg talán egy hideg vizes törölközőt… Szeretnél még valamit?

Óvatosan megráztam a fejem, bár ahhoz is alig volt erőm. Pár perc elteltével megéreztem a hideg borogatást a hátamon. Azonnal összerándultam tőle, de aztán kezdett egyre kellemesebbé válni. JR a fejem mellé guggolt, és segített bevenni a gyógyszereket. Utána a hátát a kanapénak döntötte, és megfogta a kezem.

A gyógyszer gyorsan hatni kezdett, hamar eluralkodott rajtam az álmosság, és nemsokára mély álomba zuhantam.

Az elkövetkező hét minden napját a kanapén töltöttem. Nagyon gyenge voltam, de ahogy teltek a napok, az állapotom egyre javult. Eleinte csak segítséggel tudtam felkelni, hogy mosdóba menjek vagy egyek valamit, de az idő nagy részét pihenéssel töltöttem. Nem csak fizikai, hanem lelki fájdalom is gyötört belülről. Annyira megráztak az események, hogy mindig kellett valaki mellém támasznak.
Mikor már oldódott bennem a sokk és már nagyjából feldolgoztam a történéseket, a fiúk nagy vonalakban el is mesélték, pontosan mi történt. Mint kiderült, Minhyun volt a megmentőm, mert miközben a többiek az ajtó feltörésével voltak elfoglalva, ő az épület tetejéről lemászott a tűzlépcsőn, majd onnan lőtte le a pasast. Olyan pontosan célzott, hogy a pasas azonnal meghalt, még reflexből sem volt képes elsütni utolsó pillanatban a pisztolyt.
JR egész héten mellettem volt, akkor is, ha az idő nagy részében nem voltam ébren. Ennek ellenére is zavarban voltam, amikor valamelyik fiú a közelemben volt, mert kénytelen voltam továbbra is félmeztelenül feküdni, ugyanis a hátam még mindig nehezen viselte el a legapróbb érintést is. Igaz, egész végig hason feküdtem, így nem sok látszott meztelen mellkasomból, de a fiúk semmi jelét nem mutatták annak, hogy észrevették volna. Próbáltak úgy viselkedni, mintha minden normális lenne.

Pont egy héttel a pasas megjelenése után történt, hogy filmnézés közben váratlanul megcsörrent a mobilom. Mivel a szobámban volt, JR szaladt be érte, és hozta ki nekem.
- AeCha az - mondta. - Szeretnél beszélni vele?
Meglepődtem a barátnőm nevét hallva. Olyan rég beszéltünk már, hogy kíváncsian nyúltam a telefonomért, miközben Minhyun lehalkította a tévét.
- Szia - köszöntem bele.
- Elmondanád, hogy hol a francban vagy!? Két hete semmit nem hallottam felőled, úgy elnyelt a föld! Már kezdtem azt hinni, hogy elraboltak a földönkívüliek. Szóval?
- Ne haragudj - válaszoltam, de nem bírtam ki mosolygás nélkül, olyan jó volt újra beszélni vele.
- Talán kicsit meggyőzőbben kellene bocsánatot kérned, hogy komolyan is vegyem.
- Tényleg sajnálom. Nagyon sok minden összejött az utóbbi időben...
- Például micsoda? Mitől lettél hirtelen ilyen elfoglalt?
- Hát ez hosszú... - tértem ki a válasz elől.
- De én tudni akarom! - erősködött. Fogalmam sem volt, hogyan fogom kimagyarázni magam ebből. Az igazságot semmiképp nem tudhatta meg.
- Majd egyszer minden elmondok - füllentettem, és gyorsan témát is váltottam. - Mi újság veled? Hogy állsz a fiúkkal? - vetettem fel a témát, amiről tudtam, nem fogja kibírni hosszú áradozások nélkül.
- Tudom, hogy csak próbálod elterelni a témát, de nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megúszod! Viszont ha már így rákérdeztél... Van valaki, akiről mindenképp tudnod kell. Ő a világ leghelyesebb, legrendesebb, legviccesebb, legromantikusabb, legfantasztikusabb pasija! Muszáj megismerned! És tudod mi a legvonzóbb benne? Hogy olyan titokzatos!
Lehunytam a szemem, és még percekig hallgattam AeCha hosszú beszámolóját a számomra ismeretlen fiúról. Miután befejezte monológját, még képet is küldött szívszerelméről SMS-ben.
Beszélgetés végén - sajnos - újra visszaterelődött rám a téma, mert AeCha megjegyezte, hogy milyen gyenge a hangom. Nem akartam újra hazudni neki, ezért csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok. Szerencsére most ennyivel megelégedett, viszont mindenképpen meg akart beszélni egy találkozót.
- Én benne vagyok, de nem tudom, hogy mikor fog ez összejönni. Kezdek egyre jobban megbetegedni, és lehet hogy nem lenne túl szerencsés, mert a végén te is elkapnád... - magyarázkodtam.
- Remélem ezt nem csak azért mondod, hogy lerázz! - viccelődött, de hallatszódott, hogy közben komolyan is gondolja.
- Miért is akarnám lerázni a legjobb barátnőmet?
- Hát, az utóbbi időket nézve nekem nagyon úgy tűnik, hogy hanyagolsz valaki miatt.
Kínosan nevettem, és bűnbánóan JR-ra pillantottam, de aztán rájöttem, hogy mindez a pasas miatt történt, és messze nem arról van szó, hogy JR miatt kerülöm őt.
- Nem, egyáltalán nincs így - kezdtem győzködni, de AeCha gyorsan a szavamba vágva közölte, hogy megjött a barátja, ezért letszi. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább magyarázkodnom.
- Jó szórakozást - köszöntem el én is tőle, majd kinyomtam a hívást.
JR már nyújtotta a kezét a telefonért, én pedig odaadtam neki, miközben fél füllel meghallottam, hogy Minhyun a lányokról és a telefonásról dörmög valamit, majd újra felhangosítja a tévét.
- Na mi van AeChaval? - érdeklődött JR.
- Már nagyon hiányol, és mindennel meggyanúsít, de egyébként jól van. Új barátot szerzett, és róla áradozott sokat.
- Nem tudom, mikor találkozhattok megint... Egy ideig még itt kell maradnod.
Kérdőn pillantottam fel rá, mire folytatta:
- Még van egy-két elintézetlen ügy...
Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm. Nem biztos, hogy tudni akarom, és ha annyira fontos, akkor úgyis megosztja velem, gondoltam.
Miközben JR elrakta a mobilomat, úgy döntöttem, felkelek, mert már elegem volt a sok fekvésből, és a hátam állapotára is kíváncsi voltam. Szóltam is JR-nak, hogy segítsen felállni. Mivel már szokássá vált, hogy a fiúk elfordulnak, amikor kimegyek a fürdőbe, Minhyun egy sóhaj kíséretében most is így tett: 180 fokban megfordult, így a hátát mutatta nekünk.
Eddig mindig amikor felkeltem a sebek vagy felszakadtak, vagy húzták a bőrömet, ezért is utáltam elhagyni a helyem, de most szerencsére semmi ilyet nem tapasztaltam.
JR támogatásával sikerült talpra állnom, és eljutnom a fürdőbe.
- JR? - fordultam felé, amikor egyedül akart hagyni. Kérdőn fodult vissza felém. - Megtennéd, hogy hozol nekem egy pólót? Azt hiszem, most már fel tudok húzni egyet - mondtam egyrészt arra célozva, hogy már eléggé begyógyult a seb, másrészt arra, hogy ez egyre kellemetlenebb a fiúk előtt.
- Persze - válaszolta, majd becsukta maga után az ajtót.Gyorsan elvégeztem dolgomat, aztán kézmosás közben a tükörbe pillantottam. Eléggé nyúzott fejem volt, látszott, hogy napjaimat nagyrészt alvással töltöttem a kanapén.
Mivel kíváncsi voltam a hátam állapotára, megfordultam, hogy szemügyre vehessem. Most láttam először a sebes hátamat, és a látvány ledöbbentett. Az egész hátam egy nagy sebhely volt, egy nagy, ronda heg. A bőr körülötte még mindig piros volt.
Hirtelen rájöttem, hogy eddig nem is tudtam, mit vésett bele a pasas, most viszont jól láttam az üzenetet. Mély levegőt vettem, mielőtt elolvastam.
"Túl könnyű dolgom volt. Már megint."
Egyszer olvastam csak el, és muszáj volt elfordítanom a fejem, mert nem bírtam elviselni a látványt. A fiúkat is megsajnáltam, amiért ezt kellett látniuk minden nap, és még csak nem is akárhogyan.
Arra gondoltam, hogy valószínűleg nem is fog sosem begyógyulni, teljesen eltűnni. Soha többé nem fogok tudni bikinit felvenni. És ha véletlenül valaki meglátja, annak hogyan fogom tudni megmagyarázni?
Csak most tudatosult igazán bennem, hogy mit művelt velem a pasas, és hogy milyen következményekkel jár.
JR sírva talált rám a földön, amikor visszaért. Azonnal mellettem termett és egy szó nélkül magához szorított. Jó sokáig ölelt, és miközben én folyamatosan folyattam könnyeimet, JR vígasztalóan a hajamat simítgatta.
- Nincs semmi baj - suttogta a fülembe.
Nagyon jól esett a törődése, és abban a pillanatban éreztem, hogy tényleg szeretem őt. Szükségem volt rá mindennél jobban, és az utóbbi időben végig támaszt nyújtott nekem, ami hatalmas segítség volt. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle; a szeretete, gondoskodása minden fájdalmamat felülmúlta. Szorosabban öleltem magamhoz, miközben arra gondoltam, nem akarom sosem elveszíteni.
Mikor sikerült lenyugodnom, fölhúztam a pólót, amit JR hozott. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem fájdult meg tőle a hátam, ami tényleg a gyógyulás jele volt. Egy halvány mosoly kíséretében megfogtam JR kezét, majd együtt kimentünk a nappaliba.
Minhyun változatlanul a kanapén ült és nézte a tévét, mi JR-ral pedig helyet foglaltunk mellette.
- Jó a pólód - biccentett. Biztosan örült, hogy nem kell már látnia a hátamba vésett üzenetet.
- A tiéd, mi? - kérdeztem lepillantva a ruhadarabra. Így visszagondolva mintha lett volna már rajtam.
- Aha - biccentett, majd halványan elmosolyodott. - De most komolyan, JR, miért folyton az én ruháimat adod neki?
- Nem szoktam figyelni, kiét veszem ki - válaszolta. - Amúgy is, a tieid elég nagyok ahhoz, hogy Hananak pont kényelmesek legyenek, főleg most.
Minhyun megforgatta a szemét, nekem pedig hirtelen összeszorult a szívem ahogy eszembe jutottak az édesanyjával történtek. Nem bírtam szó nélkül hagyni ezt a témát.
- Minhyun... - szólítottam meg bátortalanul.
Minhyun kérdőn lepillantott rám.
- Figyelj csak... Nagyon sajnálom ezt a dolgot, ami anyukáddal történt - mondtam szomorúan. JR megfeszült mellettem, amint meghallotta, hogy ezzel a kínos témával hozakodom fel. Hirtelen meg is bántam, hogy szóltam róla, de szavaimat már nem szívhattam vissza.
- Honnan...? - kérdezte Minhyun még mindig előre meredve, de amint rájött, elkomorodott az arca.
- A pasas - mondtam halkan. Már csak a nevétől is kirázott a hideg, és végigjárta a testemet egy rossz érzés, mire JR megszorította a kezem. - Sajnálom - ismételtem.
- Nem a te hibád - válaszolta érzelemmentesen Minhyun, és amint befejezte a mondatát, kinyílt a bejárati ajtó. Ren, Baekho és Aron léptek be nagy lendülettel.
- Ó, szia Hana - köszönt Aron. - Látom jobban vagy már - kedveskedett.
- Egy kicsit - feleltem.
- Örülök - mosolyodott el, aztán a fiúkra pillantott. - Beszélnünk kell - bökött a fejével a szobák irányába.
- Elmondjuk neki? - kérdezte Baekho JR-ra pillantva. Én is rá néztem, mert nyilván rólam volt szó.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Semmi különös. Csak úgy gondoltuk, hogy teszünk egy kis kiruccanást... - válaszolta JR.
- Mikor? Én is? És miért? - értetlenkedtem.
- Minél előbb, annál jobb. Itt nem vagy elég bizonságban.
Szörnyülködve néztem magam elé, mert ez csak annyit jelentett, hogy még nincs vége semminek.
- És ti? - kérdeztem.
- Nekünk dolgunk van itt, de nyilván nem hagyunk egyedül még egyszer. Tudom, hogy még nem ismered Jaehyun-t, de benne megbízom, és ő tökéletes erre a feladatra, mert meg tud védeni.
- Ő valami haverod? - kérdeztem.
- A bátyám - bicentett.
- Van bátyád!? - kérdeztem döbbenten. Csak most esett le, hogy alig tudok valamit JR-ról és az életéről. Igazság szerint semmit nem tudtam róla.
- Igen. De most a legjobb lesz, ha elkezdünk készülődni, szeretnélek minél előbb biztonságban tudni - állt fel JR, és a többiekkel együtt a szobák felé vette az irányt.
Én is így tettem, és elkezdtem bedobálni a legfontosabb holmijaimat a bőröndbe. Szívem szerint itt maradtam volna még egy pár napot, hogy pihenhessek, de ez lehetetlen volt. Így hát lelkileg felkészültem az elkövetkező stresszes napokra.
Amikor a fürdő felé igyekeztem a cuccaimért, hirtelen kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Megjött Jaehyun - gondoltam magamban. Mivel a fiúk még mindig a szobában tárgyaltak, habozás nélkül mentem ajtót nyitni neki.
Legnagyobb megdöbbenésre az ajtó túloldalán nyolc fiatalabb férfi állt, akiknek élén egy ismerős arcot pillantottam meg.